Miközben a portás a személyi adataimat rögzíti, egy mini város látványa tárul elém. Még sötét van, de a távolból beszélgetés, nevetés, jóízű káromkodás zaja szűrődik ki, aztán egy autó megvilágítja a színpadot: szabályos rendezettségben megszámlálhatatlan kukásautó sorakozik egymás mellett; a telep közepén egy épületet látok, ami sebesen, egymás után nyeli el a foszforeszkáló fénycsíkkal ellátott, narancsruhás alakokat. Több százan vannak, és minden reggel a forgalmi irodára mennek felvenni a munkát: megfújják a szondát, aláírnak, üdvözlik egymást, a főnököt – majd szabályos rendben beszállnak a járművekbe, és precíz rendszerben egymás után elhagyják a telepet.
Az irodában rég megállt az idő, a faliújság, az irodaeszközök, a kopott ládák a múltat idézik. Ezzel azonban senki nem foglalkozik, a vidám hangulat mindent beterít, megy a kézfogás, a hátveregetés, a jóízű ugratás és a móka. Az arcokon látszik, a hajnali ébredést már rég megszokták, nincs panasz. “Lehet ezt a munkát szeretni, csak hozzá kell szokni” – mondják.
A hulladékszállítási üzem vezetőjétől megtudom, ahány ember, annyi izgalmas életút, van közöttük diplomás mérnök, autószerelő, szakács, karosszérialakatos, külföldről hazatérő világjáró, kislányos családapák, elvált férjek és fáradt munkások, akik a reggeli műszak után rohannak egy másik munkahelyre.
Vannak próbaidősök, de olyanok is, akik már 30-40 éve ezt csinálják. Bejutni nem könnyű, a próbaidő több hónapon keresztül is eltarthat, a jelentkezők várólistán várnak a lehetőségükre.
Hulladékrakodóként nők nem dolgozhatnak: napi 8 órában, 50 kilós kukákat kell mozgatni, amihez ideális időjárás csak ritkán társul, hajnalban akkor is el kell indulni, ha esik a hó, az eső, ha mínuszok vannak, vagy elviselhetetlen a meleg.
A nap során Andor, Sándor és Pál szorítanak maguk között helyet a kukásautóban, hogy a 8. és a 18. kerületben az előírt útszakaszokat bejárják. Elmagyarázzák, mindig ugyanazokban az utcákban haladnak, ez az ő járatuk, amit teljesíteniük kell. Előre tudják, a hét melyik napján mire számíthatnak, a kedd például egy olyan nap, amikor nagyon durva a szemetelés, van, hogy a közel 9,0 tonna hulladék befogadására tervezett autó hamar megtelik, ilyenkor fordulniuk kell egyet, kettőt a hulladékkezelő központba. A fedélzeten mindenkinek megvan a maga feladata, összehangoltan dolgozik a vezető, a gépkezelő és a harmadik ember, aki segít a kukák felhelyezésében.
A város néhány utcája igazi kihívás a sofőrnek: a keskeny utcákba befordulni nehezen lehet, lehúzódni semennyire, de nincs lehetetlen. Andor, járatunk sofőrje már magabiztos nyugalommal manőverez, jelez, tolat, beáll, a visszapillantóból és a tolatókamerából megállás nélkül a kollégáit figyelni. Szereti a járművet, amit vezet, nevetve elmeséli, ő is azok közé a fiúk közé tartozott, aki mindig kukásautót szeretett volna vezetni. Megkapta. Hiába járta már be a fél világot, hiába élt külföldön, és volt már rengeteg más munkája, ő ebben a munkakörben találta meg magát.
Hárman már 7 hónapja dolgoznak együtt, de a szakmában már 6-7 éve vannak. “Csak az első pár hét kemény, utána megszokja az ember a büdöset és a gondolatot, hogy hulladékkal dolgozik” – meséli Sándor, akit otthon két büszke kisfia vár. Ők még nem tudják, hogy hiába a sok év tapasztalat és a rutinos mozdulatok, a munka kőkemény, a számok felfoghatatlanok. Az FKF Nonprofit Zrt. munkatársai több mint 830 000 háztartás települési szilárd hulladékát szállítja el, amihez hozzájön még mintegy 20 000 gazdálkodó szervezet hulladéka is. Csak Budapesten és környékén 700 000 tonna települési szilárd hulladék keletkezik, amelyből 420 000 tonnát a Fővárosi Hulladékhasznosító Műben hasznosítanak. A fennmaradó mennyiséget a Pusztazámori Regionális Hulladékkezelő Központban ártalmatlanítják. Ezek a gigantikus számok azokból az 50 kilós kukákból jönnek össze, amit Sándor és kollégái mozgatnak mindennap.
Beszélgetés közben a munka persze halad, szinte kétpercenként megállunk, a fiúk játszi könnyedséggel gurítják a kukákat – amik látványától nem egyszer görcsbe ugrik a gyomrom, érzem a kukákból áradó bűzt. A hajléktalanok által már széttúrt szemetesből szépen kiborul a tojáshéj, a kávézacc, a sörösdoboz, a borotválkozóhab flakonja és egy fél penészes kenyér, a kuka oldalán pedig lassan folyik valami felismerhetetlen barna lötty. A látvány olyan, akár egy óriás vécéé, aminek feltakarítását senki nem vállalja, a láthatatlan kezek úgyis megteszik.
Számukra ez mindennapos. Nincsenek rózsaszín álmaik, bár tudják, mennyire fontos a munka, amit végeznek, már nem gondolnak bele, csak csinálják. “A szemét rutinná válik. Az elején hozzá kell szokni, de ez egy munka, el kell végezni és kész.”
A sokadik megálló után összeáll a kép, szemetelésből bőven van mit tanulni, a szelektív szemetelés pedig valami utópisztikus álomképként jelenik meg. Hiába van ott a kék meg a sárga kuka, hiába a nagybetű, hogy műanyag, papír fém, minden mindennel keveredik. Persze vannak kivételek, olyan házak és kerületek, ahol “szépen” szemetelnek az ember, a java kemény terep. Amikor a fiúkat arról faggatom, miben lenne a legnagyobb változásra szükség a szemetelők részéről, szinte egyszerre vágják rá: “Jó lenne, ha az emberek nem dobnának ki ennyi élelmiszert! Valahogy adják oda a rászorulóknak!” Miközben beszélgetünk, az ébredő budapesti forgalmat, a munkába siető embereket nézem. Néhányan ismerősként intenek, mások idegesen kerülgetik a nagy autót, ami megakasztja a forgalmat, egyedül egy kisfiú szeme csillan fel az óriás járgány láttán, aki talán abban a pillanatban határozza el, ha nagy lesz, kukásautót fog vezetni.
Olvasd el ezt is!
- Neked mennyit ér az életed? – 11 ápoló, aki alig keres 100 ezer forintot havonta
- Vagány Históriák: kortárs magyar írók bárddal és seprűvel a kezükben
- Homokozólapát, Jézus Krisztus, kis borjú – mit kíván a magyar?