“Minden gyerekünk saját. Csak vannak köztük vér szerintiek is”

Dreissiger Ágnes | Fotózta: Révai Sára | 2015. Május 29.
Nem vallási fanatikusok, nem Teréz anyák. Nem is a juttatások miatt csinálják. Egyszerűen így jó nekik. Két makkegészséges, vér szerinti lányuk mellett két Down-szindrómás fiút nevelnek. Irigylésre méltó szeretetben és boldogságban. A Sárkány család élete, képekben.
A Sárkány család: Péter, az apuka 40 éves, ingatlangazdálkodással foglalkozik. Vera 38 éves gyógypedagógus. És a Sárkány gyerekek, sorban: Ádám, aki jövő héten lesz 24 éves – és reméljük, megkapja a mobiltelefont, amin tud játszani –, Tamara 12, Hanna 10 éves. A család legkisebb tagja Zétény, aki januárban volt egyéves. És persze itt van Emma is, a kutya.

 

“Nagyjából annyi idős lehettem, mint most Tamara, amikor eldöntöttem, hogy sérült gyerekekkel szeretnék foglalkozni” – meséli Vera. Érettségi után gyakorlatra ment egy állami gondozottak otthonába, ahol értelmileg akadályozott óvodások laktak. “Szeptember elsején jöttek az újak a csecsemőotthonokból. Akkor láttam meg Ádit. Egy üvegablakon át néztük egymást, engem rázott a hideg. Akkor még nem tudtam, de pont úgy, ahogy később rázott, mikor a lányokat szültem” – emlékszik vissza Vera. Először csak pár órára vihette ki Ádámot, aztán egyre többször, a téli vagy nyári szünetekben is. Vera ekkor ismerte meg Pétert. “Kicsit megijedtem az elején. De nem voltunk tudatosak, belecsúsztunk ebbe. Sodródtunk a történettel, és csak azt éreztük, hogy jó” – vallja Péter.

 

“Gyorsan kiderült, hogy jobb együtt, mint külön. Ahányszor vissza kellett vinnünk Ádit a szünetről, ő szorította a kezemet, és sírt, mi is pocsékul éreztük magunkat.” Vera és Péter viszont túl fiatalok voltak még ahhoz, hogy örökbe fogadhassák Ádámot, ráadásul mindketten tanultak is. A család melléjük állt, így Vera szülei lettek Ádám nevelőszülei. Olyannyira megszerették a fiút, hogy a nagyszülők meg akarták győzni Verát, Ádám náluk maradhasson. Azzal érveltek, ők még fiatalok és tanulnak. Veráék a nászútjukról is óránként hívták Ádámot, és biztosak voltak benne: a fiúnak mellettük a helye.

 

“Akkoriban határoztuk el, hogy ezt szeretnénk majd egyszer az elejéről is végigcsinálni. Ádámnál kimaradt az első négy év. Egyetlen fotó van a csecsemőotthonos időszakából. Nem tudjuk, mikor mosolygott először, nem tudjuk, mikor állt fel. Amikor megismertük, beszélni sem tudott, az egyedüli hang, a “hi” volt, amit mondott. Persze, gyorsan rájöttünk mi mit jelent nála, a hangsúly szerint” – nevetnek. Ádám mára beszél, sőt, most fejezte be az iskolát is. Ért a mézeskalácssütéshez, a szövéshez és az agyagozáshoz. Egyelőre ő is otthon lakik, és a kisebbek ellátásában Vera legnagyobb segítsége.

 

Veráék nem mondják, hogy lényegtelen volt, a születendő gyerekük egészséges lesz-e vagy sem. “Fontos volt, de nem mentünk el egyetlen speciális szűrővizsgálatra sem. A Down-t ismertük, attól nem ijedtünk volna meg.”

 

“Amikor a lányok már elég nagyok voltak, és nem kellett senkit pelenkázni, éreztük, hogy van szabad kapacitásunk” – kezd bele Zétény történetébe Vera. Bejelentkeztünk a Down Dada Szolgálatnál, és mindennap vártuk, hogy hívjanak minket. Mindegy volt, hogy roma vagy nem roma, csak azt tudtuk, hogy Down-os babát szeretnénk. Több alkalommal is “lyukra futottak”, mert végül a vér szerinti szülők meggondolták magukat. Ma már tudják, ennek így kellett lennie: ők Zétényre vártak.

 

A másfél éves kisfiún minden lehetséges, drága szűrővizsgálatot elvégeztek, és minden eredmény szerint makk egészségesnek mutatkozott. A kisfiú végül a 32. hétre született a Pécsi Klinikán. A vér szerinti szülei nem vállalták. Így jöttek Veráék a képbe. Ők, amint értesítették őket, azonnal kocsiba ültek, és robogtak le Pécsre. “Úgy mondtunk rá igent, hogy egyszer sem láttuk, csak fényképről. Az volt életünk egyik legnehezebb, másfelől egyik legboldogabb napja.” A találkozás Zéténnyel és a vér szerinti szülőkkel a kórházban történt, nyílt örökbefogadással. “Komoly dilemma volt, hogy mi lehetünk-e felhőtlenül boldogok úgy, hogy a szülőanyjának ez élete egyik legnehezebb órája, legnehezebb döntése. Ő zokogott, nekünk zakatolt a szívünk. Később derült ki, mindannyian attól féltünk, a másik meggondolja magát. Végül letették Zétit egy székre, és elmentek. Mi felemeltük, és akkor éreztük negyedszerre azt a bizonyos hidegrázást: amit az üvegfalon túl, Ádinál, és amit a lányok születésekor, a kórházban.”

 

Teljesen más az, amikor valaki kilenc hónapig vár egy egészséges babára, aztán az élet másként alakul. A teher, amivel ilyenkor meg kell birkózni, óriási. Veráékra ezt nem rótta az élet, ők ezt választották. Amikor Zéténnyel a fejlesztőbe megy, sok depressziós, önmagába roskadt családot lát. Miközben ő csak puszilgatja a kisfiát, és hálát ad az életéért, másoknak is felcsillan a szeme: talán nem is akkora sorscsapás egy Down-os gyerek?

 

“Zétényt azért fogadtuk örökbe, mert megszülni nem tudtuk volna” – hangzik Hanna legjobb válasza a miértekre.

 

“Abban a pillanatban, amikor megkaptuk Zétényt, mintha megértünk volna a boldogságra. Egyszerűen vele lett kerek minden. Ülünk az autóban, hatan, egymásra nézünk, vagy hátra a gyerekekre, és azt érezzük, hogy minden jó úgy, ahogy van. Hogy ennél boldogabbak mi nem is lehetnénk” – mondja Vera.

 

Síszünet volt a lányoknak a suliban, mikor Zétény megérkezett hozzájuk. Sokan nem tudtak az osztályban Veráék tervéről, így csodálkoztak, hogy testvérük lett. Hannáék nagyon büszkék Zétényre.

 

A szülők elképesztő természetességgel és őszinteséggel beszélnek mindenről a gyerekek előtt. Nem is lehetne ez másként. Hanna is, Tamara is pontosan tudják, mikor mitől féltek a szülők, mennyit vártak Zétényre, és milyen sokat izgultak azon, meggondolják-e magukat a vér szerinti szülők. Van olyan részlet, amire Hanna sokkal pontosabban emlékszik, mint Vera.

 

Zétény a nagy mozgásokban van elmaradva a korától, de kisebbekben nincsen. Molyolni például kiválóan tud. “Én csak azt szeretném, ha kijönne belőle, ami benne van. Ezért visszük fejlesztésre is. Nem ringatom magam abba, hogy majd kihozzák a Downból, amit sok szülő nem tud másként látni. Nekünk ő pont így jó.”

 

Ádám az egyik legnagyobb segítség. “Ő az a fajta férfi, akinek nem kell mondani, mit szeretnék, kitalálja. Ha Zétényt etetem, ő hamarabb látja meg, ha maszatos a szája, és már hozza is a törlőkendőt.” Összeteszi a pelenkázótáskát, receptet másol, vagy épp uzsonnát készít a lányoknak.

 

A nappali a lakás központja. Mindenhol gyerekjátékok hevernek. A szülők is itt alszanak, a többieknek külön szobája van: a lányok közösen, a fiúk a külön. “Lassan kinőjük ezt a helyet” –  mondják a szülők.

 

A család egyik büszkeségfala: mindkét lány versenyszerűen sportol, szinkronúszók.

 

Ahol ennyien elférnek, ott igazán jut még hely másoknak is. Hanna büszkén mutatja a csigagyűjteményt. Ő itt Speedo és két társa. A lányok teljesen szakszerűen etetik a rózsaszín dobozban új otthonra lelt csigákat.

 

A lányok nemcsak gyönyörűek, de nagyon kedvesek és empatikusak is. Az, hogy két Down-szindrómás testvérük van, elképzelhetetlen pluszt ad nekik az életben. Már most tudják mindketten, hogy ha nagyok lesznek, ők is szeretnének örökbe fogadni. Hanna viszont addig is egy hatalmas állatfarmra vágyik, sok lóval és kutyával. Ezen a farmon később a Down-os felnőttek dolgozni is tudnának – mondja.

 

Könnyű belátni, hogy négy gyerekkel elég komoly logisztika az élet. A lányok miatt a család sokat utazik versenyekre, Vera azt mondja, a spontaneitás nem nagyon fér bele az életükbe. Tamarát és Hannát Péter viszi reggel az iskolába, majd Vera, miután végez a fejlesztésekkel Zéténnyel, felkapja a lányokat a suliban, és irány az edzés a Margitszigetre. Ott már újra az apuka szedi fel őket. Este van, mire mindenki hazaér, a szülők sokszor csak este 10-kor ülnek le először.

 

“Csak az tapasztalja meg, mennyi pluszt az ad élethez egy Down-os gyerek, aki ebben él” – vélik Veráék.

 

Mindegyik gyerek saját, csak vannak közöttük vér szerintiek is. A Sárkány gyerekek mind ebben a szellemiségben nevelkednek.

 

A csupa mosoly kisfiút valósággal körberajongják a testvérei. Amióta Vera és Péter örökbe fogadták őket, legalább három másik Down-os babával történt meg, hogy ha nem is a vér szerinti családjukban, de családban, szeretetben élhetnek.

 

Emma gubbaszt.

 

Vannak olyanok, akiknek gyerek nélkül jó, másoknak elég egy gyerek is – mondják a szülők. Veráék előítélettel ritkán találkoznak, kérdést viszont sokat kapnak.

 

Miért neveltek fel egy Down-os fiút, és miért fogadtak örökbe most egy másikat, amikor fiatalok, és Vera szülhetne még több egészséges gyereket is? Sokan azt hiszik, hogy vallási okokból (tévedés), mások azt gondolják, a támogatások miatt (tévedés). Önzőségből: mert nekik ez a jó. És ahogy elnézem a 40 évestől a másfél évesig az összes családtagot, én is biztos vagyok benne, hogy ők így jók, ahogy vannak.

 

Exit mobile version