Minden alkalommal, amikor átléptem a főbejárat kapuját, tudtam: most egy másik világba lépek be.
Számomra a Lipót parkja volt a megelevenedett titkos kert. Bármerre néztem, tele volt ösvényekkel, fákkal, macskák szaladgáltak, tavasszal színes virágokba borult, és én úgy éreztem, ennél izgalmasabb hely nem létezik.
A tipikus “kórházszag” annyira belém ivódott az ott eltöltött délutánok alatt, hogy még most is érzem, ha rágondolok.
Egyetlen osztálytársam volt, akinek az édesanyja szintén ott dolgozott, egy időben együtt jártunk be suli után. Tőle kaptam életem első csókját is, hol máshol, mint egy eldugott helyen, a Lipót kertjében.
Mivel az édesapám főorvos volt, a dolgozók mindig különösen kedvesek voltak velem. A folyosókon rohangálva az élet császárának éreztem magam.
Nem nagyon játszottunk együtt a gyerekosztály lakóival, de arra emlékszem, hogy mikor találkoztunk, nagyon örültek nekem, és vidáman köszöntünk egymásnak. Én pedig mindig kicsit elszomorodtam, amikor haza kellett mennem, mert akkor úgy tűnt, nagyon nagy buli lehet a kórházban aludni.
Soha nem ismertem meg az épület minden zegzugát teljesen, minden alkalommal találtam valami új és érdekes dolgot.
Néha csak azért, hogy bemehessek a Lipótra a nővérekkel lógni, azt mondtam a suliban, hogy nem érzem jól magam. Mivel az iskola öt perce volt a kórháztól, ezért az ilyen esetekben mindig az volt a megoldás, hogy menjek be a Lipótra.
Imádtam a nővérekkel lenni. Rengeteget nevettünk együtt együtt és játszottak velem, miközben magukkal vittek meglátogatni a betegeket is. Hihetetlenül izgalmasnak éreztem ezeket.
Sokszor rám adták apám egyik benti fehér ingét, ami nekem a bokámig ért, és azt játszottuk, hogy orvos vagyok. Akkor valóban azt hittem, hogy ha nagy leszek, doktor akarok majd lenni.
Mikor pedig éppen nem apám osztályán voltam, akkor anyám irodájában töltöttem a délutánt a pszichológiaosztályon. A kedvenc játékom az IQ-teszt volt, hiszen az egyik feladathoz voltak színes fakockák, amikből mindenfélét ki lehetett rakni.
Volt egy rövid idő, amikor táncolni jártam, emlékszem, délutánonként sokszor a Lipóton gyakoroltam és szórakoztattam vele a szüleim kollégáit.
Különösen szerettem az épületben azokat a helyeket, ahol ki voltak rakva a páciensek alkotásai. Sok időt eltöltöttem azzal, hogy ezeket nézegettem.
Talán az egyik legélesebb emlékem a sok zárt ajtó. Mindenhol az volt, és csak speciális kulccsal lehetett nyitni őket, én pedig még akkor is mindig nagy levegőt vettem egy ajtón átlépés előtt, amikor már tudtam, hova megyek. Minden alkalommal izgalommal töltött el, vajon mi vár rám a következő teremben.
Soha nem fogom elfelejteni azt a fájdalmat, amikor megtudtam, hogy a Lipót bezárt. Gyerekkorom számos szép élménye köt hozzá, nagyon sokat jelent nekem. Abba pedig bele sem merek gondolni, mit érezhetett az édesanyám, aki közel 40 évig dolgozott itt.
Nézd meg ezt is!
- “A gyermekmentőzést csak szívvel-lélekkel lehet csinálni”
- “Eszébe ne jusson matracot behozni, anyuka!” – Kórházi ágyak mellett kuporognak a szülők
- Pszichiátria: a tragédiák hívják fel a figyelmet a hiányosságokra
A fotókat Mizik Marcell készítette, nem sokkal Lipótmező 2007-es bezárása előtt.