Amikor először láttam Oliver (9) és Daniel (6) munkáit, két festményükre azonnal ajánlatot tettem. Igazi otromba felnőtt módjára megkérdeztem, mennyiért adnák el nekem a zsírkrétával készült színes repülőt és a házikós linóleumnyomatot. Beleszerettem a képekbe: a papír felületén megelevenedtek a mesék; a képekben annyi élet és szeretet volt, hogy nem tudtam levenni róluk a szememet. Nem vagyok művészember, de elvarázsolt, ahogy a rajzok ontották magukból a színeket, a bájos formákat, a tisztaságot, a precíz aprólékosságot, a kitartó munkát, az odaadást és a gyermeki kíváncsiságot. Egy olyan világ üzenetét közvetítették, ami még jó, szelíd, ártatlan és szabályok nélküli.
A két kis művész persze nem értette, miért akarok rajzot vásárolni, őszintén kinevettek, és mutogatták tovább az alkotásaikat, büszkélkedtek az okleveleikkel, díjaikkal, amikből már annyi van, hogy számon tartani sem lehet őket.
A fiúk szerények, nem hajtja őket az első díj. Nem érzik a súlyát annak, mit jelent 5000 alkotás közül elhozni a dobogós helyezéseket Portugáliában, Lengyelországban, Japánban vagy Szlovákiában, ahogy azt sem nagyon tudják átérezni, mint jelent, hogy az UNESCO központjában is megtekinthető az alkotásuk. Az már inkább lázba hozza őket, ha egy bicikli, egy fényképezőgép vagy egy utazás a fődíj. Oli azért csendben hozzáfűzi: “A Japánból kapott ezüst és bronz után most már azért jöhetne egy arany.”
Dani és Oli első számú mestere és menedzsere nagymamájuk, a festőművész Sütő Petre Rozália, aki már nagyon korán felfigyelt a gyerekek kivételes tehetségére: “Oli már 4 éves kora óta rajzol, de 1 évesen már úgy fogta a ceruzát, mint a felnőttek” – mesélte büszkén a nagyi, aki rendszeresen foglalkozik az unokáival, SPR Művészeti Csoportjában pedig megannyi lelkes kis művésszel. A fiúknak újabb és újabb technikákat mutat, de csak szóban segít, ötletet ad.
Nagymamájuktól megtudtam, a pályázati témák nem könnyűek: a környezetvédelemtől kezdve az űrtechnikán keresztül Salvador Dali világáig (Oli szerint ez volt az őrült ember pályázata), nehezebbnél nehezebb témákban kell gondolkodniuk, ám a feladatot csak a felnőttek érzik bonyolultnak, a gyerekek nem csinálnak belőle nagy ügyet, egyszerűen csak rajzolnak.
Dani aranyéremmel és kupával. A rajzversenyek, amikre a fiúk beneveznek, komoly megmérettetések, a zsűritagok egytől-egyig művészek, hozzáértő alkotók.
Ahogy minden művész életében, úgy a fiúknál is előfordul, hogy elakadnak. Van, amikor nem viszik tovább a rajzot, nem szeretik, nem akarják, Oli számára azonban az a legbosszantóbb, amikor nagyon belemerül a munkába, és pont csinálni kell valami mást, mondjuk lefeküdni. Na, az nagyon nem jó!
Amikor arról faggattam őket, hogyan születik meg egy rajz, Oli nagyot nevet, mert titok az nincs: “Hát, én csak rajzolok egy vonalat, aztán gondolkozom, hogy mi legyen, aztán meg csak kijön valami.” És rövidre zárja azt a kérdést is, amikor azt akartam megtudni, vajon az ügyesség a kezében honnan jön: “Nem tudom. Én csak így csinálom.” És már nyúl is a vésőért, hogy megmutassa, hogyan készül a metszet: “Először ceruzával megrajzolod, aztán kimetszed a linóleumot, aztán a présünkben kinyomtatjuk.” Ügyes ujjacskáival pedig már rutinos mozdulatokkal faragja a rugalmas felületet. “Én még ilyet nem tudok, de nagyon szeretnék” – súgja a fülembe Dani, és huncut mosollyal hozzáteszi, neki a zsírkréta a kedvence.
A művész uraktól persze azt is szerettem volna megtudni, az iskolában hogyan fogadják a sikereiket, de a Perrone fiúk tényleg nagyon szerények, Oli bravúrosan eltereli a témát, és inkább arról mesélt, hogy az iskolai rajzóra feladatait hogyan gondolja tovább: “Egyszer a suliban körbe kellett rajzolnunk a kezeinket, amiből én egy ötfejű sárkányt rajzoltam. Hazahoztam, hogy befejezzem két csillagos ötösért. Filctollal megrajzoltam neki a pikkelyeit.”
Az alkotás színhelye nagymamájuk műterme, ami már önmagában egy varázslatos hely ahhoz, hogy megszülethessen a sok csoda. A képen Oli linóleummetszete és monotípia munkái láthatók.
Halászok című monotípia – A gyerekek rajzai, nyomatai láttán sokszor eszembe jutott, felnőtt ember ilyet soha nem tudna létrehozni.
Amikor a jövőről és a terveikről beszélgettünk, én naivan azt hiszem, egyértelmű a művészi pálya, Oli azonban gyorsan kijavít: “Én előbb építész akartam lenni, de most inkább játékprogramozó. Ugye oda is kell a rajz.”
Oli erre a képére ezüstérmet kapott Zánkán, de még Lengyelországban is kiállították.
Ezek Oli régebbi, “visszakaparós” munkái.
Oliver legszívesebben kocsikat, épületeket, mesefigurákat, szörnyeket rajzol, és szereti ötvözni a technikákat, a kaparót, a linóleumot, a zsírkrétát és a krumplinyomdát, de vonzza a digitális világ is: “Számítógéppel is tudok rajzolni, a Painttel. Úgy szoktam csinálni, hogy formákkal rajzolok, majd kitöltöm színekkel” – magyarázta. A képen az Átfestem a házakat című vízfestménye látható.
Családi biciklitúra – Oli hatévesen készített műve
Dani és Oli olasz vére és tengerimádata visszaköszön a műveikben, rengeteg tengeres, vizes képet készítenek. A képen Oli pasztellképe, a Víz alatti táj látható.
Aranyvadász a tengeren – Oli vízfestménye
Nyaralás a tengeren – olajpasztell Olitól
Dani Csónak című munkáját tussal és filccel készítette.
Dani pasztellképe: Sirályok a csónak körül
Úszók a tengeren: Dani műve olajpasztellel és visszakaparós technikával készült.
Dani Hazafelé repülő madara olajpasztell visszakaparós technikával készült, és aranyérmes lett a Pentel pályázaton.
Mindenki jól jegyezze meg Perrone Oliver és Daniel nevét! Mi előre szóltunk!
Még több gyerekrajz az NLCafén!
- Döbbenetes gyermekrajzok készültek a családon belüli erőszakról
- Magyar siker: aranydíjas gyerekrajzok Kínában – galéria
- “Csudálkozik Mehemed, ilyenek a tehenek?” – versek gyerekszemmel
- Gyerekrajzok alapján készítenek székeket