Ritkán mérgelődöm az életem miatt, de azt rendszeresen felrovom a sorsnak, hogy imádott nagymamából csak szűk három évet és két kopott emlékképet adott nekem: egyiken magas termetével a babakocsim fölé emelkedik és mosolyog, a másikon a játszótér sárga rácsai előtt áll, miközben aranysárga napsugarak káprázatos sziluettet festenek erős alakja köré. Bár rengeteget babusgatott és ringatott, nekem nem maradt belőle több, mint néhány sárga fotó és édesapám meséi egy nőről, aki gyermeki lelkemben csodálatos angyalóriássá nőtt. A képzeletemben szárnyakat festettem neki, léptei nyomán kivirágzott a föld, a szomorúság pedig kámforként tűnt el. Ő volt számomra minden elesett ember segítője, vigasza és támasza. Csak felnőttként tudtam meg, hogy mindez nem is állt annyira távol a valóságtól.
Az első világháború első évében született egy mélytengeri búvár édesapa és egy háztartásbeli édesanya első lányaként a Győr melletti Véneken. Gyermeknek maradni nem sokáig tudott, hamar édesanyja első számú segítője lett, akia rozoga családi házban magára maradt négy lánnyal, miközben férje az olasz tengeren szolgált; évente mindössze háromszor látták.
Az elemi után a tanulás szóba sem jöhetett, se pénz, se lehetőség nem volt erre. Kicsit talán kárpótolta őt az élet azzal, hogy egy nyomdában kapott munkát – ott, ahol legkedvesebb barátai, a könyvek születtek. Nyomdai berakó lett, hosszú éveken keresztül rakosgatta, oldalakba rendezte, majd a nyomdagépbe helyezte a nehéz ólombetűket. Kemény és megerőltető fizikai munka volt ez egy nőnek, lábain hamar megjelentek az első visszerek, ő mégsem tiltakozott soha.
A nyomdában ismerte meg nagypapámat is, aki már javában a harmincas éveit taposta, amikor megérett benne a gondolat: itt az idő a nősülésre. Elhatározása és nagymamám megjelenése időben pont keresztezték egymást. Az elegáns és méltóságteljes István hamar eltekerte a gyönyörű Rózsa fejét, aki élete végéig hűséges társa, erős hátországa maradt neki.
Apai nagymamám magas, sudár, jóságos lány volt, akinek egyik legbiztosabb kapaszkodót a vallás jelentette. Ő nemcsak színlelte, de egész életét úgy élte, ahogy a hite azt diktálta. Minden tettében az őszinte szeretet, a jóság, a segítségnyújtás visszhangzott. Mindenkiért imádkozott, mindenkit meghallgatott, és amíg ereje engedte, ott segített, ahol csak tudott: vigasztalta a húgait, fogta a beteg szülei kezét, és szeretettel nevelte három fiát.
Hite még akkor sem hagyta cserben, amikor más már rég feladta volna. Helytállt háromgyermekes, szinte egyedülálló anyaként; nyomdász férje ugyanis az éjszakai műszakok után csak aludni járt haza – de néha inkább kártyázni ment. Három fia miatt soha meg nem állt volna. Nem adta fel, amikor beteg szüleit ápolta, amikor nem tudta, miből teremti elő az aznapi ebédet; amikor az 54-es árvíz majdnem elvitte mindenüket, amikor a lábát műtötték – amikor a hozzá legközelebb állók bántották őt.
’56-ban ők is mehettek volna az USA-ba, de azon a bizonyos éjszakán, amikor a “disszidáló” rokonon zörgették éjszaka a redőnyt – Gyerünk, Pista, itt az idő! –, nagyapám képtelen volt elindulni az ismeretlenbe. Eztán nem is nagyon tették ki a lábukat a határon túlra, legközelebb csak akkor, amikor az NDK-ban dolgozó édesapámat látogatták meg néha. Ilyenkor nagymamám számára kitárult a világ, feltört az utazás iránti vágya, nem félt a repülőgéptől, és az idegen világban addig gyalogolt, amíg csak lábai bírták.
Ilyenkor nem sajogtak a lábaiban az erek, nem törődött szeszélyes vérnyomásával, nem érezte, hogy fáj a gyomra, nem gondolt arra, holnap miből jut ennivalóra – csak az ismeretlen varázsa volt, egy idegen nyelv, új szagok, ízek, arcok és szokások. Nagymamám bármerre is ment a fia (édesapám) után, mindig megtalálta az utat az első templomig. Nem bánta, hogy nem értette, mit mond a pap, a Jóistennel ő mindig szót értett.
Legkisebb húga meséiből tudom, hogy életét örökre elkísérték a szűkös anyagiak, de őt ez nem akadályozta meg abban, hogy másoknak örömöt szerezzen. Varrt, hímzett, horgolt, kötött, neccelt, kezei között pedig valóságos csodák születtek – ő pedig lubickolt a boldogságtól, hogy újra adhatott.
Alig múlt hatvan, amikor kiderült, súlyos beteg. A diagnózis: gyomorrák áttéttel a májra. Rossz gyógyszert, rossz dózisban, túl hosszú időn át szedett: emberi mulasztás, gyógyszer-túladagolás miatt kellett elmennie. S bár szerette az életet, rajongásig imádta az unokáit, méltósággal vette tudomásul az elmúlást. Élete utolsó perceit is azzal töltötte, hogy szeretteiben tartsa a lelket, vigaszt nyújtson nekik.
Ez a rövid meséje annak a nőnek, aki az én nagymamám volt, akinek hófehér bőrét, testalkatát és homlokát is megörököltem, de a lelkem mélyén tudom, ennél sokkal többet kaptam: bár nem ismerhettem, mégis gyakran gondolok arra, hogy nagymamaként, nőként milyen örökséget kaptam tőle, milyen utat taposott ki előttem, miből meríthetek erőt, miből tanuljak, kihez fohászkodjam, ha minden elromlik. Mindig velem van, arcát, történetét egyszer majd az én unokáim is ismerni fogják.
Még több régi történet a múltból az NLCafén!
- Nagyszüleim szerelme a sírig tartott
- “Nagyi, megbántad, hogy hűséges maradtál?”
- Lenyűgöző fotók: múlt és jelen egy képben