A weboldalon cookie-kat használunk, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújthassunk.
Részletes leírás
Képzeld el, hogy el akarsz menni a kedvenc könyvtáradba, de nem találsz oda vagy csak nagyon nehezen! Képzeld el, hogy közel két órával korábban kell elindulnod otthonról, hogy eljuss az egyetemre! Képzeld el, hogy segítség nélkül nem tudsz pénzt felvenni! Képzeld el, hogy állsz a buszmegállóban, de nem tudod, hogy aznap máshol áll meg a busz! Képzeld el, hogy vak vagy, és Budapest utcáin kell keresztüljutnod ahhoz, hogy teljesen hétköznapi életet élhess – pont úgy, mint bárki más! Az egyetemista Maximilian segítségével ezt mind elképzeltük: elkísértük otthonától az egyetemig, hogy rádöbbenjünk, egy vak ember számára a magyar főváros mekkora átok.
Az újgörög-román szakos Maximilian a hét szinte valamennyi napján buszra és metróra ül, hogy Budafokról eljusson a Kálvin térig, s onnan aztán elgyalogoljon az egyetemig.
Első olvasatra nincs ebben semmi különös, ám a fiú születése óta nem lát, számára ez a táv minden áldott nap kihívás, amiben Budapest állandóan feltúrt utcái, a hanyagul elkészített közterületek, a sehova nem vezető vakvezető sávok, az értelmetlen póznák, a nemtörődöm módon parkoló autósok és biciklisek, az okostelefonjuk bűvöltében közlekedő járókelők mind-mind ellenséges és nehezen megugorható akadályként tornyosulnak előtte. Fotókkal szemléltetjük, egészen pontosan mit jelent otthonról eljutni a belvárosig és vissza.
Bár Maximilian otthonától a buszmegálló alig 5 percre található, közel tíz olyan akadályt számolunk össze, amibe botja mindennap beleakadhat. Ilyenek a járda közepére telepített közlekedési táblák és a beton villanyoszlopok. Az már csak hab a tortán, ha egy csapat óvodás is szembejön aznap, akik miatt egy vak ember az úttestre szorul.
Budapesten egy teljesen átlagos buszmegálló nem ismeri az akadálymentes kifejezést, hiába keres az ember ujjaival kapaszkodót, a koszos plexin kívül nem kap mást. Ha szerencséje van, állnak még a buszmegállóban mások is, akik segítenek tájékozódni, egy peremkerületi buszmegálló esetében, pláne a késői órákban, ez nem mindig valósul meg. “A buszmegállóban még nem is feltétlen kell kapaszkodni, elég, ha megállni lehet, de sajnos gyakorta találkozom olyan utasokkal, akik nem igazán tudják hová tenni a jelenlétemet. Sokszor adódik olyan eset, hogy valamiért nem tudják megmondani, épp milyen busz áll be. Még rosszabb, mikor a sofőr maga sem tudja, ilyenkor elgondolkodom, mi lenne, ha én ülnék a volán mögött” – neveti el magát.
“Akarja tudni, mikor jön a busz?” Ezek után egy ilyen plakát kimondottan rossz viccként hat, Maximilian csak nevet rajta, és okostelefonja után nyúl, amin ujjai magabiztosan kikeresik a busz pontos indulását.
“Szerencsés vagyok, mert én tudtam venni magamnak okostelefont, amin bármit ki tudok keresni, de nagyon sok ember ezt nem engedheti meg magának. Sajnos az érdekképviseletek nem teszik lehetővé, hogy akár csak pár tízezer forinttal olcsóbban hozzájussanak a valóban rászorulók” – magyarázza az egyetemista, aki nemcsak a menetrendet tudja kikeresni a mobilján, de chatel, zenét hallgat, e-mailezik és facebookozik.
Buszunkkal Kelenföldig utazunk, ahol leszállás után egy elég nehéz feladat vár a fiúra: a buszmegállóból át kell jutnia az úttesten, ehhez pedig meg kell találnia a megfelelő irányt. Hófehér, Forradalom márkájú botjával a járdaszegélyt és a füves övezetet keresi, majd megáll, hallgatózik, hogy jön-e jármű, és villámsebesen átkel az úton.
Az úttest túloldalán a nemrég felújított Kelenföldi buszmegálló betonfelületei jelentik a következő akadályt, ahol a szabályosan lerakott térkőtenger egy vak ember számára maga a rémálom: hiába pásztázza fehér botjával a hatalmas szabad területet, semmi nem nyújt számára kapaszkodót, a vakvezető sávot rendre nem találja meg – pedig rendszeresen erre jár. Jobb híján nem marad más, mint a járdaszegély.
A képről kiderül, hogy mégiscsak kiépült a vakvezető sáv, csak éppen nagyjából tíz méterrel a járdaszegélytől beljebb, tökéletesen megtalálhatatlan helyre és módon, a sávra ugyanis nincs konkrét rávezetés.
A csíkozott burkolat a metróig hivatott elvezetni, feltéve, ha a rossz útburkolat miatt a vak ember botja felismeri, amikor a sáv hirtelen 90 fokkal eltérő irányt vesz fel, ahogy az a képen is látható.
A nap során még számtalanszor láthatom saját szememmel is, ezek a sávok elég gyakran huncut módon csak úgy megszűnnek anélkül, hogy bárhová is vezetnének.
Maximilian azonban tapasztalt utazó, nem hagyja, hogy a sáv tovább vigye a semmibe, fülei elcsípik a mozgólépcső zúgását, ahol már csak azt kell megfejtenie, hogy melyik visz lefelé. Bizonyosságot tapasztalati úton szerez, fanyar humorával csak annyit fűz hozzá, hogy maximum megbotlik, ha rosszul dönt.
Az aluljáróban a vakvezető sávok folytatódnak, igaz, néhol meg-megszakadnak, emberek ácsorognak rajtuk, ládákat pakolnak rájuk, ennek ellenére csak egyszer kell irányt változtatnunk ahhoz, hogy lejussunk a metrószintre. Hősünk szerint az ember egyfajta mozgó vakvezető sáv, ráadásul szinte biztos, hogy a sávon ácsorgó tömegtől nem fog beesni a peronra, egész egyszerűen azért, mert oda se férne.
A metrón magabiztosan közlekedik, határozottan nyúl a kapaszkodók felé, és szerencsés, hogy minden második ember hajlandó átadni neki a helyét. A leszállógombot is ismeri, tudja, hogy a látók számára a zöld fény jelzi, mikor nyitható az ajtó, de mivel ő ezt nem látja, néha többször is meg kell nyomnia a gombot. “Olyan ez, mint a híres régi tévéműsorban: hármas ajtó, nyílj ki! És lőn!” – mondja nevetve.
A Kálvin téri aluljáróban egy újabb “csodát” mutat Maximilian: ilyen az, amikor a vakvezető sáv egyenesen a falnak vezeti az embert, majd egyszerűen nem folytatódik. Az egyetemista szerint közismert és fanyar poén a vak emberek körében, hogy ha a taktilis jelzés már nem a megfelelő irányba vezet, legalább biztos támaszkodási pontja legyen a vak koldusnak, a fal mellett azért mégis könnyebben tartja a harmonikáját meg a pénzes kalapot.
Ebben az esetben nem marad más, mint a fal mellett lopakodni, ami megint megannyi meglepetést rejteget a vak ember számára – például váratlanul szembejöhet egy nyitva felejtett fémajtó,…
…egy magányos kuka…
…vagy éppen egy ártatlan stand.
Az aluljáró után a bank felé vesszük az irányt, ahol egy érintőképernyős (!) sorszámhúzó automata fogadja az embert, pont úgy, ahogy a postákon, a kormányablakokban és megannyi egyéb intézményben. Biztonsági őr nincs, aki segítene, így próbából rábök a felületre és véletlenszerűen húz magának egy sorszámot, amiről meglepő módon az ég adta világon semmit sem tud leolvasni, a sorszámon nemhogy pontírást, de még csak kidomborodó felületet sem lehet észlelni, inkább megkér, hogy segítsek neki pénzt felvenni, mert egyedül azzal sem boldogul. “Hála Istennek, ritkán járok egyedül bankfiókban” – mondja.
Tapogatja az automata felületét, de először nem találja meg, hova is kellene beilleszteni a kártyát, majd később a PIN kódot is csak úgy tudja beütni, hogy ujjaival megtalálja az 5-ös számot, amin – a normál telefonbillentyűkhöz hasonlóan – egy ujjal is jól érzékelhető pötty nyújt tájékozódási segítséget. A Bevitel billentyűvel már gondja akad, sőt azt is csak elméletben tudja, hogy a következő lépést – esetünkben a pénzfelvételt –már az érintőképernyőn kell kiválasztani. Beszédtámogatás nincs, az automatán Braille-írással mindössze annyi olvasható, hogy a tranzakcióról videofelvétel készül. “Legalább ennyi! – mondja – Sajnos a legtöbb automatánál nincs telepített beszédtámogatás. Egyes bankok már ügyelnek az akadálymentesebb pénzkezelésre, néhány helyen már találkozni lehet beszélő automatákkal. Ilyenkor a szerkezeten egy fülhallgató-bemenet is található, hogy az utcán járkáló emberek ne tudják kihallgatózni a PIN-kódunkat” – teszi hozzá.
Következő állomásunk, az egyetem ugyan csak 5 percre van, de az akadályok miatt még messze a cél. A vakvezető sáv hirtelen itt is megszűnik, igaz, van helyette más,…
…például az úttest előtt elhelyezett, egyébként dizájnos, többnyire az autók járdára hajtását megakadályozó betongömb,…
…vagy a lábközépig érő fémoszlop, aminek teljes lendülettel nekisétálni nagyon fájdalmas tud lenni.
A járda közepére telepített fák, a kiülős kávézók, a hanyagul letámasztott kerékpárok, a beton virágtartók, a kandeláberek, amolyan laza akadályok. Megrántja a vállát és nevet, még mindig jobb, mint megfejelni egy fém telefonfülkét, meséli vidáman.
A járdán parkoló autókat,…
…a fővárosunkra jellemző betonszegélyeket,…
…és a lazán kikötött bicikliket már fel sem veszi, ő csak boldog, hogy ma is sikerült beérnie az egyetemre.
Az egyetemről hazafele elmeséli, hogy egy olvasni szerető vak ember számára a könyvtár az egyik létező legizgalmasabb hely, és bár esetében a Szabó Ervin Könyvtár adná magát, sajnos túl sok az akadály és túl kevés a mankó ahhoz, hogy biztonsággal eljusson odáig. Segítségemmel most megkísérli feltérképezni ezt a szakaszt is. Az első akadály kapásból egy lámpás zebra, ahol csak abból tudja, hogy zöld van, ha az autók a Múzeum körúton elindulnak.
A fővárosban közlekedő vak ember számára a járda egyenetlensége szinte meg se kottyan, csetlik-botlik párat, de rutinosan visszanyeri egyensúlyát, és megy is tovább a következő akadályig.
Például egy hangosan csattanó kukáig,…
…egy megint csak sehova nem vezető, de cserébe fém virágtartókkal kirakott vakvezető sávig,…
…egy ápolt padig…
vagy épp egy “tökéletesen” pozicionált tűzcsapig.
A könyvtárig a segítségemmel ugyan eljutunk, biztos benne, egyedül csak nagyon nehezen találna ide, nincs számára semmi biztos támpont, ami segítené a tájékozódást, akadályból viszont annál több fordul elő.
Útban hazafelé Maximilian úgy tesz, mintha olvasná a menetrendet, jóízű humorával így üzeni a világnak, hogy a vak embert nem kell sajnálni.
Majd magabiztosan felszökken arra az 58-as buszra, ami számításai, és az okostelefonjára telepített menetrendkereső alkalmazás szerint 7 percet késik. Pár pillanatra behunyom a szemem, elképzelem, milyen lenne vakon elindulni hazafele. Arcomra fagy a mosoly, az elém terülő városra hirtelen úgy tekintek, mint egy elátkozott akadálypályára, ahol alighanem a humor és a pozitív életszemlélet az egyetlen mentsvár.
