“Mi főleg a tüzelő miatt jövünk, bútorlapot, ilyesmit keresgélünk – mondja egy középkorú férfi, aki munkatársával és egy kisbaltával fáradhatatlanul aprítja az út mellé ledobott régi szekrényeket, asztallapokat. – Már hat éve csinálom, vidékről szoktunk feljönni. Találkoztunk már rendőrökkel, közterület-felügyelőkkel is, de nem szólnak. Persze, ha a maradékot szétdobálnánk, akkor szólnának, de eddig nem is próbáltak megbüntetni.”
A lomizás egyik legjellegzetesebb jelensége, hogy a lomtalanítás meghirdetett dátuma előtt már több nappal megjelennek a lomisok előfutárai, akik egy-egy ígéretesnek tűnő utcasarkon leteszik a kempingszéküket, hogy kijelöljék, szakzsargonnal élve “fogják” a területet. Az íratlan szabályok szerint ilyenkor a közelükben lévő lomokra kizárólagosságot szereznek, amit a többiek meg sem próbálnak elvinni. Illetve előfordul, hogy megpróbálják, ilyenkor jó esetben szép (vagy kevésbé szép) szóval, rossz esetben fizikai fellépéssel dől el a lomok sorsa. A lomisok között sokféle ember akad, a kérges tenyerű munkástól a mélyszegénységben élő, sodródó emberekig, akik minimális extra bevételt remélnek a lomoktól.
“Hát most érted, ha valaki veszi a fáradságot, és kiül fogni a helyet 2-3-4 nappal korábban, az megérdemli, hogy az övé legyen, nem igaz?” – kérdezi az előző férfi, aki már maga is alkalmaz kiülőket. “Van egy pár barátom, akik ilyenkor segítenek, jönnek, kiülnek reggel, aztán este összeszedjük őket. Cserébe ők is kapnak a tüzelőből. Ilyenkor a többiek már nem nagyon szoktak balhézni, mert ha valaki odaül, akkor az már az övé. Persze azért előfordul, most pár napja is volt egy nagy verekedés pár sarokkal arrébb, én úgy hallottam, még a kés is előkerült.”
“Édesapám már húsz éve lomizik, én pár éve segítek be neki – mondja egy kapucnis pulóveres, baseballsapkás, ránézésre 18-20 éves srác, aki könnyűfém rollerrel gurul egyik halomtól a másikig, ellenőrizni a keresgélőket. – Három napja reggel óta itt vagyok, olyasmit keresünk, amit még lehet használni, piacon eladni, ilyesmiket.” Ezután arrébb megy, és egy reklámszatyorban heverő, látszólag bontatlan csomag zoknit vesz magához. “Tegyed azt le, légy szíves!” – szól rá a halom túloldalán keresgélő idősebb asszony. “Dehogy teszem” – mondja a srác. “De tegyed le, aztán hagyjál békén dolgozni!” – válaszol az asszony, hallhatóan ingerültebben. “Nem teszem le, hagyjon békén!” – szól vissza neki a srác, amire elpattan a húr. “Akkor meg menjél innen el, hát miért nem hagysz már békén, te gyászkeret! A zoknikat meg add vissza, te bánat!” A srác nem folyik bele tovább a veszekedésbe, az orra alá mormogva gyorsan arrébb gurul a rolleren – a zoknikkal.
“Régen én is kijártam, ezt-azt el is vittem, aztán a lengyelpiacon eladtam – mondja egy ötven körüli nő, aki velünk együtt szemtanúja volt a zoknis jelenetnek. – De ma már ez van, ha csak ránézel valamire, már kiabálnak, pár napja meg is vertek itt valakit, szóval nem kell a balhé.”
Persze nem mindenki örül a kíváncsiskodásunknak. “Hagyjanak engem békén, megvan a magam baja” – sóhajtja egy ütött-kopott Volkswagen Golfra támaszkodó asszony. “Újságírók vagytok? Menjetek innen!” – mondja egy nagyobb társaság központi figurája. “Mi sem megyünk oda a ti portátokra, tik se gyertek ide a miénkre” – teszi hozzá magas, szikár, hiányos fogazatú társa. Jobbnak látjuk odébb állni, mielőtt fokozódna a helyzet.
“Albérletben lakunk, vidékről jöttünk fel – mondja az egyik utcasarkon egy kiszolgált irodai széken üldögélő nő. – Reggel hat óta itt ülök, és várok. Olyasmit keresünk, amit a piacon el lehet adni, hogy legyen belőle egy kis pénz amellé, amit munkával megkeresünk. Általában nem balhéznak velünk, még a rendőrök sem, legfeljebb az ilyenek” – mutat egy mellettünk elguruló kisteherautóra. “Ezek mindent visznek, aztán eladják. Néha mi is eladunk nekik ezt-azt, de van olyan, hogy balhézni akarnak.” A terület kijelölését ő is megemlíti. “Én most ideültem, ezzel fogom ezt a sarkot nagyjából. A szomszéd sarok már másoké, én itt vagyok.”
Míg 15-20 évvel ezelőtt a lomtalanítások során sokszor akár valóságos kincsek is az utcára kerültek, régi bútorok, használati tárgyak formájában, ma már a legtöbb helyen leginkább csak szemetet látni, illetve lehasznált, de értékesnek távolról sem nevezhető bútordarabokat. “Ja, bútor van főleg, de az is csak tüzelőnek jó, eladni már nem lehet” – teszi hozzá a nő.
“Néha azért lehet nagyot fogni – ezt még a kapucnis srác mondta előzőleg. – Apukámék találtak már régi cipőbe begyűrt aranyékszert, de készpénzt is. Tudod, hogy megy, az öregasszonyok el akarják dugni, mit tudom én, a férjük elől, aztán elfelejtik, és kidobják. De én még nem találtam ilyesmit, csak az öregék.”
“Srácok, picit álljatok arrébb a kocsival, kitolnánk az utánfutót” – szól oda egy a lomok között lelkesen kutató csapatnak az egyik háznál dolgozó mesterembercsapat vezetője. Vidám jelenet következik, a szóban forgó autó ugyanis az istennek sem akarja bevenni a hátramenetet. Kétszer négy férfi egymást túllicitálva kezd a sofőrülésben ülő kilencediknek tanácsokat adni. “Nyomjad be! Nem úgy! Rakd egyesbe, aztán hátra! Janika, segíts már neki!” Nagy nehezen sikerrel járnak, de ehhez egyszer le kell koccolni az utánfutót is. A mesteremberek rezignált arccal nézik a mutatványt, láthatóan nem érdekli őket egy kis horpadás az utánfutón, mennének, dolgoznának.
“Mi is vidékről jöttünk, ilyenkor végigjárjuk a naptár szerint a helyszíneket, ahol lehet lomizni” – mondja az autós társaság egyik tagja. “Olyasmire megyünk, amit még a piacon el lehet adni. Régi képkeret, ha szép, egész jó pénzt ér, de érted, bármi, kisgép, bútor, üvegáru.” Megkérdezzük, hogy volt-e már nagyobb szerencsében részük, bukkantak-e már elfelejtett kincsekre. “Hallottam ilyenről, hogy valaki talált aranyat meg ilyesmit, de nekem még nem volt ilyen szerencsém” – mondja az egyik. “Az arcomat nem fotózod, ugye?” – kérdezi távozásunk előtt.
“Reggel hat óta ülünk itt – mondja valamivel arrébb egy ötven körüli férfi, alkarján míves tetoválás. “Nem akarunk balhét, ezt-azt keresünk, amiből lehet kis pénzt csinálni a munka mellé. Nem lenne ezzel semmi gond, de a vidékiek nagyon balhésak. Két kis tiszai falu is van, ahonnan feljönnek és úgy állnak hozzá, hogy mindenkinek szétb****uk a száját, meg hogy majd ők azt tudják. Nem balhézunk velük, nincs értelme, de régen nagyon nem ez volt.”
“Így van, ahogy mondja, a pestieknek itt már nem jut hely” – helyesel a mellette ülő középkorú nő, mindketten folyamatosan cigarettáznak, az előttük lévő pocsolyában fél doboznyi csikk és két üres doboz mutatja, hogy tényleg órák óta ücsörögnek egy társasház előtt. “A vidékieket ki kéne tiltani Budapestről! – mondja, és szigorúan összevonja a szemöldökét. – Épp elegen vagyunk itt, hát minek jönnek ide?!” Társa egyetértően bólint, közben okostelefonján bök párat, két slukk cigi között. “Na őket elvihetnék a rendőrök, de azok nem szólnak még hozzánk se…”
A szeméthalmokat és a pocsolyákat kerülgetve elindulunk haza. Még látjuk, ahogy a két lomistól pár méterre elegáns terepjáróban egy szőke üzletasszony telefonál. Arcán közönnyel vegyes undorral tekint a külvilágba.