A hagyományoknak megfelelően, a tavaszi jó idő beköszöntével idén ismét rendszeresen megrendezik a magyarországi mopsztulajdonosok találkozóját Budapesten, a Városligetben, ahol is kutyusok és gazdik egyaránt… á, hagyjuk, itt vannak a képek.
A találkozón, ahol harminc-negyven kutya, a hozzájuk tartozó emberek és persze érdeklődők is megfordulnak, a gazdák több érdekességet is elárultak a méltán népszerű fajtáról, amiket nem hallottam, mert a fűben feküdtem, hogy ezeket a fotókat elkészíthessem, és egyszerre három-négy mopsz mászott rajtam.
A mopszokra egyébként minden róluk szóló sztereotípia igaz, sőt még az is, hogy csak rájuk kell nézni: pontosan olyanok, amilyeneknek kinéznek, kicsi, egészen bizarr hangokat hallató, ártalmatlan szeretetgombócok.
A folyamatosan aggódó, ijedt tekintetnek azért persze nem érdemes bedőlni.
Gyakorlati hasznuk nulla, de hát ki az, aki haszonállatként tart mopszot, nem?!
A mopsztalálkozókban az a jó, hogy fesztelenül, óvatoskodás nélkül mindenki elengedheti a kutyákat, hiszen fizikailag képtelenek kárt tenni egymásban, vagy bárkiben, és még ha képesek is lennének, egyiküknek sem jutna eszébe ilyesmi. A mopsznál pacifistább állat nem létezik.
Teljesen mindegy, milyen nevet adnak nekik.
A fenti hasonlóságok ellenére talán nincs még egy olyan kutyafajta, amelynek tagjai közt ekkora különbségek lennének külsőre.
Találkoztunk bölcs, öreg mopsszal, partiarc és introvertált mopsszal, még Facebook-celeb mopsszal is, aki egyébként mintha tudatában lett volna annak, hogy mekkora sztár. Nyilván tudatában is volt.
Kiderült, hogy a mopsztartás egy nagyon összetartó szubkultúra, írott és íratlan, öltöztetési és öltözködési szabályokkal.
A mopsz egyébként az egyik legrejtélyesebb kutyafajta, nem tudjuk, hol és mikor (és főleg: miért???) alakult ki, vagy hozták létre.
Az nagyjából biztos, hogy a tömzsi, kis termetű és arcú, ráncos fejű kutya a kínai császárok mániája lehetett már jóval időszámításunk előtt.
Az biztos, hogy a 15. századi Európában már felbukkant a mai mopszra nagyon hasonlító, tenyésztett kutya. Egy 1770-es festményen már konkrétan azonosítható a ma ismert fajta.
A legenda szerint a 16. században, háború idején Hallgatag Vilmos holland király mopsz kutyája figyelmeztette a tábort a spanyol csapatok rajtaütésére, megmentve gazdája életét.
Bár ezt már tényleg senki sem olvassa, azért leírom: a mopszok többsége kétéves koráig nehezen kezelhető, hiperaktív, keményen kell nevelni. Felnőtt korára azonban hirtelen lenyugszik, onnantól főleg arra kell figyelni, hogy el ne hízzon.
Plusz, hogy elég szeretetet kapjon. A mopsz depressziós és dühös lesz, ha nem szeretik. Szerencsére az ilyesmi nagyon-nagyon ritka.
A tökéletes zárómondatot pedig a Wikipédiának köszönhetjük, az amúgy szigorú szabályok szerint működő oldal vonatkozó szócikkének szerzője ugyanis a következőképpel lágyul el:
Ez a ráncos képű, dülledt szemű, mindig zsémbes arckifejezést öltő kutya valójában vidám, érzékeny, hűséges, szeretetre méltó, gyengéd lelket takar.
