Zellei Boglárka fotós tanulmányait a Kaposvári Egyetem Fotográfia szakán kezdte, a mesterképzést pedig a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen végezte el. Diplomamunkájának különleges képeit hozta el nekünk.
Mikor döntöttél úgy, hogy a fotózás lesz a te utad?
Erről mindig a 4. osztályos tablónk jut eszembe: mindenki megrajzolhatta saját magát, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz. Nekem már akkor ott lógott a fényképezőgép a nyakamban. Persze alkotói szándékkal csak gimnázium vége felé kezdtem el a fotózással foglalkozni.
A fotózás számomra megismerést és nyitottságot ad: sok olyan téma van, amivel az alkotáson keresztül kezdtem el foglalkozni, illetve a képek voltak azok, amik megnyitottak engem is, rajtuk keresztül tanultam meg nehéz témákról is beszélni. Másképp nem vettem volna rá magam erre. Persze más műfajok is alkalmasak erre, de számomra a fotó különösen. A fotózásnak köszönhetem azt is, hogy olyan embereket és helyeket ismerhetek meg, amikre amúgy nem lenne lehetőségem.
Milyen fotótémák érdekelnek?
Elsősorban a személyes útkeresés, a társadalmi szerepek összefüggései, de az is kíváncsisággal tölt el, hogy az épített környezetünkben és tárgyainkban, hogyan tükröződnek a különböző emberi folyamatok.
Még a BA-képzés végén találtam rá arra a témakörre, ami azóta is a legjobban megmozgat. Az alapképzésben a diplomamunkám az istenhit személyes oldalával foglalkozott, egészen pontosan egy bennem zajló folyamatot jelenített meg, azt, ahogy a gyermekkori hitem a megszokott formáktól elkezd távolodni, így egyedivé, személyessé válni. A téma azóta is bennem dolgozik, és azzal kísérletezgetem, hogy ma hogyan lehet a spiritualitásról, vallásról és kifejezetten a kereszténységről nyilvánosan beszélni, alkotásokon keresztül azokat értelmezni.
Milyen témákon dolgozol jelenleg?
Többek között egy olyan sorozaton, amiben a kelet-közép-európai vallásosság jellegzetességeit szeretném megragadni, illetve azt, hogy számomra milyen ebben a posztkommunista országban fiatal kereszténynek lenni. A projekt egy része például a kommunizmus idején, főleg vidéken eldugott modern templomokkal és közvetlenül a rendszerváltás után épült extravagáns szakrális épületek dokumentálásával foglalkozik.
Fontosnak tartottam azt is ábrázolni, hogy a keresztény lét személyes és társadalmi szférája mennyire összefonódik, hogy sokszor konfliktusokhoz vezet, amit többek közt önarcképeimen, személyes tapasztalataimon keresztül mutatok be.
Így már értem, miért a bemerítés lett a diplomamunkád témája.
A mestermunkám a bemerítési ünnepek helyszínein keresztül a kortárs keresztény gyülekezetek vizuális kultúrájával foglalkozik. A szertartás több ezer éves, Krisztus megkeresztelkedését jeleníti meg. Ez mindenhol megegyező, ezzel szemben a tér, amelyben megtörténik, nagyon különböző formákat ölthet, és a mai ember igényeit is tükrözi. Az szinte mindenhol érződik, hogy fontos számukra, hogy ez a hely otthonos és ismerős legyen, viszont közel is szeretnének lenni egy transzcendens világhoz.
Minden helyszín más és más vallásos hozzáállást közvetít, a legtöbb a közösség keze nyomát hordozza magán. A sorozat még befejezetlen, a továbbiakban olyan helyszínekre szeretnék koncentrálni, amit a gyülekezet a maga erejéből, szinte a semmiből kezd el felépíteni. A képeken a tudatosan kialakított vagy a legspontánabb környezetek mindig másként épülnek a lelkipásztor és a bemerítkező köré, így megfigyelhetjük, hogyan alakítják vallásról és a szentről alkotott vizuális elképzeléseinket.
Mivel szinte mindig is református gyülekezetbe jártunk, örültem, hogy találtam egy olyan vallási formát, amely fizikailag is egy elemi erejű élmény, így sokat kifejez abból, amit a hit jelent számomra. Bár a képek a környezetet mutatják be egy személytelen nézőpontból, de a kép magjában fontos, hogy egy nagyon törékeny, emberi pillanat jelenik meg.
Fotózáskor mit tapasztaltál, mit ad az érintetteknek ez a szertartás? Neked mit adott?
Bár ez a képeken nem szerepel, a sorozat elkészítése a saját hitemre is nagy hatást gyakorolt, és mindig nagy vendégszeretetben volt részem. Betekintést nyerhettem ezekbe a sokszor nagyon bensőséges kapcsolatokon alapuló közösségekbe, és a megkeresztelés előtt meghallgathattam a bemerítkezők egyéni útját, azt, ahogyan megtértek. Ezt a döntést is mindenki maga hozza meg, számukra ez egy egyszeri, kulcsfontosságú élmény, sokkal inkább egy esküvőhöz hasonlítanám. Még az is lehet, hogy egyszer rám is sor kerül.