Mi jut az eszedbe, ha azt mondom, patakpart? Vízcsobogás, béke, ugye? Tiszta, iható víz, ha akarsz, még fürödhetsz is, nem háborgat senki. Eltaláltam? Ugrándozó őzikék, futkározó vaddisznócsaládok, mókusok? Na jó, ez már talán egy kicsit sok, de mibe, hogy vashulladék-telepre, roskadozó vasúti felüljáróra, őrző-védő káeftére és hajléktalan-főhadiszállásra sem asszociálnál. Pedig az ország egyik leghosszabb patakjának, a Rákos-pataknak ez mind része. Pontosabban: ebbe mind beleütközik, mielőtt szegény a Dunába folyna.
Bejártuk és végigfotóztuk a 44 kilométeres balparti mellékvíz – ez a hivatalos meghatározása ugyanis – budapesti szakaszát, több mint a fele a teljes hossznak. Tanulságos volt: kiderült, mi történik, ha évtizedekig teljesen magára hagynak egy természetes vizet, ahogy az is, mennyire élvezzük, hogy partközelben lehetünk, még akkor is, ha esélyünk sincs vízbe lógatni a lábunkat. A Rákos-patak normálisabb részein ugyanis hatalmas élet van a nyári estéken, futók, biciklisták, kutyások és fedél nélkül élők korzóznak, ülnek, állnak, beszélgetnek és sportolnak teljes harmóniában, pedig tényleg semmi különös nincs ezeken a területeken, csak térdig érő, 2-3 méter széles csobogó víz.
Elképesztő, hogy mennyire nyugodtabbak és boldogabbak a magyarok csak azért, mert ott van mellettük ez a szerencsétlen kis patak.
Belegondolni is szédítő, mi lenne, ha még kezdenének is vele valamit, lépcsőket, teraszokat építenének ki, vagy akármit, ami közelebb hozza a vizet az emberekhez.
Álmodozás helyett azonban itt vannak a képek, amelyek pont annyit árulnak el Budapestről és az itt élőkről, mint arról, ami a fotókon van: a patakról.
Felsőrákos
Az érintetlen természetet – bogarastul, növényestül, kacsástul – legfeljebb az egyik lovardából szálló por szakítja meg. Egészen addig tart az idill, amíg a Rákos vasútállomásnál kettéváló patak újra egyesül a Kerepesi útnál. Halakat és rákokat – a középkorban róluk kapta a nevét – persze hiába is keresünk, majdnem minden kipusztult.
Zugló
A Kerepesitől az M3 bevezetőig tart a patakpart “megcsinált” része, azaz az, ahol legalább érezni a szándékot, hogy megpróbáltak kezdeni vele valamit. A bicikliút ugyan hol eltűnik – legfeljebb táblák utalnak rá, hogy lennie kéne, néhol azok sem -, hol visszatér, a hosszútávfutókat sem kényezteti el a kerület vezetése, lépcsők nincsenek, azaz szegény kutyák beleugranak, majd nem tudnak kimászni (egyszerre vicces és elkeserítő a gazdik ijedt küzdelme), de legalább van valami. Élet.
Rákosrendező
A – természetesen nem biciklikompatibilis – M3-as felüljáró után jön a hidegzuhany. Pontosabban ekkor jövünk rá, milyen jó dolgunk volt addig. A bicikliút, futósáv eltűnik, ahogy maga a patak is, a helyén egy barátságtalan sorompó, építési terület és biztonságiőr-bódé vár, az egyetlen út egy roskatag lépcső Rákosrendező sínei felett. Utána fémhulladék-telep, szemét, kavicsos-poros útszerűség és az imádkozás, hogy ússzuk meg ép gumival.
Tahi utca
Kész időutazás. Ahogy közeledünk a Dunához, egy a hatvanas évek óta szinte érintetlen szocreál lakótelep közepén találjuk magunkat, legfeljebb az autók árulják el, hogy túl vagyunk egy rendszerváltáson. Bicikliutat továbbra se keressünk, a futókat viszont nem zavarja a pálya hiánya. Társadalmilag egész máshol járunk, de van olyan jó a buli, mint Zuglóban.
A Dunánál
A hatalmas FINA-beruházás óriásira duzzadt költségvetésébe sajnos nem fért bele, hogy a Rákos-patakkal is kezdjenek valamit. Vagy – nyilván – eszébe sem jutott senkinek. Az egyetlen jele, hogy a tervezéskor egyáltalán tudtak róla, hogy létezik, egy nagyon drága és teljesen felesleges, bár kétségkívül korszerű biciklis híd, amely egy kocsiparkolóval (!) köti össze a FINA-arénát. A patak eközben csöndben csordogál odalent, a kordonokon és a TEK-betonakadályokon túl, hogy észrevétlenül tűnjön el a Dunában.
