Van a kocsmakultúrának egy hatalmas tabuja: nem nyúlkálunk át a pulton, nem fogdossuk a csapost. Teljesen mindegy, miért érzünk ingerenciát erre. Nem és kész. Tudja ezt már a legrészegebb fesztiválozó is a Sziget bármely itatójánál. Amikor azonban Szabi rendel, maga a csapos nyúl át a pulton. Finoman odatereli a 26 éves fiú egyik kezét a kártyás lecsippantóhoz, a másikat pedig a tisztességesen teletöltött korsóhoz. Pont addig tart az egész, mintha olyasvalaki rendelne, aki lát is.
“Általában maguktól mutatják meg, mi hol van. Ha nem, megkérem őket, sosincs ebből kellemetlenség” – meséli Forgács Szabolcs, aki az egész hetet a Szigeten tölti. Ha mégsem figyelnek rá, az nem azért van, mert közönyösek vagy érzéketlenek: egyszerűen nem veszik észre, hogy Szabi nem lát. A fehér bot nem mindig látszik, az egyébként iszonyú trendi, Vans-féle wayfarer-koppintás napszemüveg pedig inkább csalóka, mint árulkodó: a Szigeten rengetegen hagyják magukon egész éjjel.
A fesztiválon persze rajzanak a kattant jelmezesek; a cápás plüsskezeslábasok és a tangás férfiak közt szinte fel sem tűnik egy fehér botos látássérült. “Tegnap megállított egy lány, amikor meglátta a botot, hogy fúúú, ti most kamuztok! Mondtam, hogy nem, de ragaszkodott hozzá: ne már, ez kamu! Levettem a szemüvegem, megmutattam neki.”
Jaa! Akkor viszont nagy-nagy tisztelet!
Szabi 26 éves, születése óta teljesen vak, így az ahhoz képest kezdetű kérdéseknek nincs is értelmük: neki ez természetes. A Szigeten is. Miért ne?
Ez a második hetijegyes Szigete, de az első úgy, hogy haza sem megy. “Sokkal többet így sem alszom, mint amikor hazajártam barátokhoz, mégis egy kicsit kipihentebb vagyok. Háromkor-négykor fekszem, a koncerteknek ugye ötkor van vége, addig esélyem sincs aludni, de legalább addig is fekszem.”
Kilenc-tíz között pedig kelni kell, nincs mese: Szabolcs ugyanis dolgozik is, a Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete (LÁSS) elnökeként az érzékenyítő parkban szervez, koordinál, felügyel. A Szigeten ugyanis vakfoci, szemfedős “kalandpark” és showdown is várja a bátrakat, utóbbi a pingpong és a gombfoci csörgőslabdás ötvözete, kifejezetten vakoknak és a vakságot egy kicsit kipróbálóknak fejlesztett sport.
Szabinak ez a civil “bejárós” munkája is. Pont úgy él, mint bármelyik kortársa, “normális” albérletben lakik, jön-megy, dolgozik, akár a látók. “Budapest fejlődik, a közlekedő, ügyintéző vakok most már nem mennek csodaszámba.”
Ami nekünk, látóknak meglepő lehet: a Szigeten navigálni egyáltalán nem nehezebb, mint az utcán. “A várost már ismerem, ez igaz, itt azonban segít a tömeg: visz magával, elirányít, elég elfordítani a fejem és csak úgy, a levegőbe segítséget kérni, máris jön valaki. Angolul beszélhetnék választékosabban is, de megoldom.”
Arra azért nagyon kell vigyázni, hogy el ne sodorja a tömeg. “Ha egy nagyszínpados koncert után mindenki ezerfelé széled, az engem is könnyen félrevisz.”
Általában barátokkal nyomul (jól jön, de nem létszükséglet, hogy legalább az egyikük látó legyen), a Szigeten azonban pont nem para, ha szétszélednek: megoldja, visszatalál. Az persze jól jön, ha ismerős a helyszín. Ilyen a nagyszínpad és a Volt Színpad, mindkettő közel van az alaptáborhoz, és jól megközelíthető, igaz, az A38 szigorú beengedőrendszere sem fogott ki Szabin, kár, hogy a koncert uncsi volt.
“Nyitottság kell… vagy inkább bátorság. És bizalom… nem is tudom, mi a jó szó ide, de kell hozzá. Ha pedig megvan, fantasztikus érzés háromkor-négykor (ha úgy alakul, fél hatkor) visszatérni a sátorhoz egy átbulizott éjszaka után.” Nem csak a parti adja az adrenalint, hanem a sikerélmény is: megoldotta, végigcsinálta. “Mármint akkor jó érzés. Másnap mondjuk kevésbé.”
A Sziget kakofóniája egyébként éppen, hogy segít a bottal és hallás alapján tájékozódó Szabinak. “Nagyon sokat gondolkodtam, hogy könnyebb lenne-e kevesebb zajjal, dübörgéssel, de arra jutottam, hogy így a legjobb.”
A tízezres sokaság persze részegedik, ahogy telnek az órák; a nagyszínpad utolsó koncertje után, a hirtelen megtelt főutcán ép látással és józanul is pokoli a navigáció. Szabi módszere, hogy – persze csak finoman – pár sörrel tartja a tempót. “Így mégiscsak szinkronban vagyunk, én és a tömeg.”
Magyarok és külföldiek között nem érez különbséget: “aki kijön a Szigetre, az itt – vagy egyébként is – egész másként áll a dolgokhoz, mint az átlag. Persze, hogy kedvesek és nyíltak, amikor folyamatosan szoknyába öltözött férfiak és állatos plüssjelmezbe bújt bulizók jönnek szembe!” A látó kísérő már csak ezért is nagy segítség: le tudja írni Szabinak az őrült, abszurd jeleneteket, már ha megtalálja a megfelelő szavakat, ami nem mindig könnyű.
Ettől függetlenül persze iszonyú koncentrációt igényel, hogy mindig figyelje, hol van, hogy bármerre jár, találjon támpontot, ami segít visszatalálni a sátrához. (Erre nem térünk ki, de van egy tippünk, hogy Szabi sokkal rutinosabban és könnyebben talál vissza, mint nagyon sok ép látású fesztiválozó hajnalban.) Az ismerkedés emiatt többé-kevésbé kiesik, nem baj, “ha szóba elegyednek velem, nyilván belemegyek, de nagyon jól érzem magam egyedül is”.
Kellemetlenség vagy a jó szándékú, de kompenzáló embertársainkra jellemző “túlsegítés” idén még nem érte a Szigeten, mindenki természetesen kezeli a helyzetet. “Elég, ha mondom, hogy köszönöm, megoldom.”
A keddi napot még tisztességesen letolja, aztán jöhetnek a hétköznapok. Szabi azonban máris érzi, hogy többet kapott a fesztiváltól, mint egy látó, aki “csak” bulizott (haverkodott, szerelmes lett, vagy legalább bejutott egy másik ember sátrába). Hogy mit, azt viszont nehéz megfogalmazni.
Azt hiszem bátrabb lettem a Szigeten.