Elmondok egy történetet az oroszokról, valószínűleg nem ismerted, és valószínűleg nem is tudtad, hogy érdekel. (Vagy nem is érdekel, nincsenek illúzióim, de azért igyekszem pozitívan fogalmazni; mindegy, azért elmondom.)
Pontosan száz évvel a Szovjetunió összeomlása előtt az oroszok beelőzték Amerikát, és még csak nem is tudtak róla. Egy Jevgenyij Jakovlev nevű, méltatlanul kevéssé ismert, zseniális, tengerésztisztből lett orosz feltaláló ugyanis 1891-ben megszervezte a saját tervezésű gáz- és petróleummotorjainak sorozatgyártását. (Henry Ford csak egy évvel később kezdte el összeszerelni első autóját.) A mai szemmel bizarr, de ami a lényeg: a Jakovlev-motorral működő autó 1896-ban már fel-alá cirkált (jobb híján) az Összoroszországi Iparművészeti Kiállításon, a szibériai szőrmék és az Orosz Birodalmat éltető hatalmas olajfestmények között.
Így kezdődött az a technológiailag legalábbis érdekes, popkulturálisan pedig felmérhetetlen hatású történet, amely 126 évvel később, ebben a poros kis medencében itt tart:
Pontosabban: a soltvadkerti kempingben, ahol – rettenetes, de a magyar médiából valamiért kiirthatatlan sajtóközlemény-nyelven fogalmazva – idén immár 16. alkalommal kerül megrendezésre a méltán népszerű Lada Meeting.
A Lada-fesztivál egyfelől pontosan az, aminek hangzik: a nyár utolsó forró hétvégéjén összegurul mindenki, aki hobbiból, életformaszinten vagy csak úgy Ladát birtokol (mert például megtartotta).
Másrészt sokkal több: a nyár utolsó tisztességes fesztiválja, igazi klasszikus, borsodis-lángosos – ezt a szót a világ összes szeretetével írom le – proletárbuli, ahol feloldódnak a társadalmi–politikai törésvonalak, ahol nem kell árkot temetni, mert nem is voltak árkok…
…szóval, ahol lazán megférnek egymás mellett a nonfigi törzsi, a nagymagyarországos-turulos és a negyven éve, sittes kezek varrta börtöntetkók, a szívcsakrás-árpádsávos szubkultúra és a Kádár iránt felhős tekintettel táplált őszinte nosztalgia.
“Ez a nyolcvanas években nyolcvanezer volt. Újonnan. Én akkor havi ezerháromszázat kerestem. Mindegy, meg tudtam venni így is.” A hetvenes úr hozzáérni alig mer makulátlan, világosbarna kereklámpásához, miközben begombolkozik a portréhoz. (“Mégiscsak újságba lesz.”)
“Most meg leszólítanak az utcán, hogy hallod, tesó, megveszem négyezerért! Négyezerért! Ezt az autót! És képes ezzel leszólítani. Engem meg letesóz. Itt tartunk. Én nem tudom, mit vannak úgy oda ezért a kapitalizmusért, de itt valami nagyon félrement.”
Tény persze, hogy a klasszikus Lada még nem akkora kuriózum, amekkora kultusz övezi, “arra, hogy tényleg ritkaság legyen, még pár évtizedet várni kell”, meséli Sanyi, a sofőr–kalauzunk, akinek saját, mélypiros 2107-es kockájába kéredzkedtünk be Pesten, hogy a kétórás úton akklimatizálódjunk a bulira a jellegzetes, ladás benzin- és olajszagban.
Bárki hozzájuthat egy későbbi – például az említett 2107-es – modellhez nagyon olcsón, 100 körül kezdődnek, 200-ért már olyat is kapunk, amivel sztrádára is merészkedhetünk. A régebbiek, például a fentebb mutatott kereklámpások drágábbak, állapottól függetlenül 300–400 ezret is elkérnek értük.
A további százezres tételeket persze, amibe a karbantartás, esztétikai korrekció, optikai fazonírozás kerül, sosem lehet megúszni. Az ilyesmi ráadásul nem úgy működik, hogy az ember egyszer helyrehozza (-hozatja), és kész: a Lada ápolása véget nem érő folyamat, mindig van mit bütykölni, cserélni, nincs olyan autó, amiből ne rohadna ki valami rendszeres időközönként, küzdeni kell és szeretni őt kitartóan.
Ha ladázni kezdesz, úgy maradsz.
Sanyi egyszer már úgy döntött, ennyi volt, eladja. Körbefotózta, feltette az aprót, jöttek is érdeklődők, de komolytalan volt mind, ő sem volt túl lelkes, mígnem azon kapta magát, hogy meggondolta a dolgot, most pedig itt, a Lada-fesztiválon, több száz elv- és sorstársa között érzi: jó ez így.
Van egy legendás zöld verseny-Lada, eljön minden évben, a tulajdonosa állítólag nyolcmilliót költött rá, látszik is, ha máshonnan nem, a tekintetekből, ahogy méregetik a harmincöt fokra való tekintettel félmeztelenül korzózó férfiak.
A sörhas itt a férfiasság jele, a motorháztető fölé görnyedt szakértés ismerkedési rítus (egyik kézben Borsodit tartunk, a doboz felső karimájánál, hogy ennyivel is lassabban melegedjen, a másikkal a gyereknek mutogatjuk az eredeti szovjet motorblokk szépségeit, néha megállunk, elérzékenyülve hatásszünetet tartunk, majd azt mondjuk: hmm), a Crocs pacsker nem divatbűn, hanem praktikus viselet.
A Lada Meeting egyébként a magyar fesztiválfelhozatal legnyugisabbja, párokat és – főleg – családokat látni. A ladás családok egyébként ránézésre sokkal kiegyensúlyozottabbak, mint a magyar átlag, a férfiak békések, a nők emancipáltak; ha Lada van a családban, az pont annyira az asszonyé, mint bárki másé.
“Az enyém az autó, igen. Fotót? Hű, azt passzolnám, menjél te, kicsim, a te kocsid is, meg egyébként is te vagy a szép, én meg, bocs, de most nem húznék pólót, megsülök így is.” Végül persze mindenki meggyőzhető.
Délután négy körül kezd igazán izgalmas lenni a szombati nap, sokkal izgalmasabb, mint a Sziget nagyszínpada körül, kezdődik ugyanis a
SEXY autómosás!
Mégpedig két professzionális, sexy autómosó (sexyautó-mosó) interpretálásában. Félig vicces és vállaltan trash, mégis komoly, nagy odaadást igénylő mutatvány ez, vagy negyed órányi mozgásművészet és kontakttánc egymással, a Ladával és némi interakció a közönséggel.
Nem gondoltam, hogy ennyi koreográfia fér egy barna kocka köré.
Az est csúcs- és – mindenféle értelemben vett – mélypontja azonban a profi és amatőr kategóriában is megszervezett
Lada-limbó!
Ez pontosan az, aminek hangzik: a profik leültetett autóikkal próbálnak átsasszézni egy egyre lejjebb és lejjebb kerülő léc alatt, a motorsportok kifacsart, inverz magasugrása ez, szigorú szabályokkal: nem szabad trükközni a guminyomással és csak a sofőr ülhet benne.
Némi féllegális taktikázás azért előfordul – van, aki lekaparja a tetőmatricát, van, aki bekeni a kaszni megfelelő pontjait WD 40-nel, és van a VESZTENI JÖTTEM feliratos versenyző, aki nem csinál semmit, sikerül is a küldetés –, a szervezők viszonylag elnézőek.
Valaki megnyeri, mindegy, kezdődik az amatőr, azaz a
KRÉZI limbó!
Itt eltörölnek minden szabályt, a lényeg, hogy leüljön az a szerencsétlen autó, akár egészségtelen mértékben, a gumikat leengedik…
…a közönség pedig rutinosan, ügyes súlyeloszlás mentén rácsimpaszkodik az autók elejére…
…hátuljára…
…és aki tudja, lapjával beszuszakolja magát a kaszniba.
A látvány leírhatatlan, még szerencse, hogy itt vannak a képek. A rekord harminchárom fő egy autóban és autón, vagyis valószínűleg ennyi, és egyébként messze van a tavalyi harminckilenctől, vagyis valószínűleg annyi volt.
Az esti bulit (Animal Cannibals, Irigy Hónaljmirigy!) már nem várjuk meg, az irodában elpuhult felső légutainkat megadásra kényszeríti a por és a fák közé ékelődött gumiszag, nem baj, a katarzis megvolt, így kell befejezni egy nyarat.
