Rolandot másfél éves korában, tavaly karácsonykor fogadtuk örökbe a férjemmel. Az első napokban sok teendőnk akadt az okmányirodában, Rolanddal együtt intéztük a hivatalos ügyeinket. Nem felejtem el, amikor ültünk ketten, a fiam és én az ügyintéző hölggyel szemben, és arról beszéltem neki, hogy örökbefogadtuk Rolandot, akinek a papírjait szeretném elintézni. A hölgy először Rolandra, majd rám nézett. Ezután azt kérdezte, mikor hozom be az örökbefogadott kisfiút? Nevettem és büszkén mutattam, hogy itt ül mellettem. A hölgy nem hitt a szemének a hasonlóságot látva kettőnk között.
A mi történetünk nem egyedi, rengeteg hozzánk hasonló eset létezik. Felhívásomat a fotózásra egy népszerű, kifejezetten örökbefogadással foglalkozó blogon tettem közzé: olyan szülő-gyermek párokat kerestem, ahol egyértelmű a hasonlóság. A bejegyzésemre több mint ötvenen jelentkeztek, az ország legkülönbözőbb pontjairól. A blog üzemeltetője azért csöndben megjegyezte, hogy szerinte minden örökbefogadó szülő meg van győződve arról, hogy az ő gyermeke hasonlít rá. És ez így szép!
Kiválasztottam öt családot, őket szeretném bemutatni. Azt nem tudom garantálni, hogy valóban minden esetben feltűnő a hasonlóság, de öröm volt velük találkozni. Öt nagyon boldog családot ismertem meg.
Elsőként Katalint és Zoltánt, valamint két örökbefogadott gyermeküket Leventét és Dávidot szeretném bemutatni. Katalinnak és Zoltánnak nem születhetett vér szerinti gyermeke, ezért döntöttek az örökbefogadás mellett. Leventét, a nagyobb fiukat újszülött korában hozták haza a kórházból, Dávid kilenc hónapig csecsemőotthonban élt, mielőtt Katalinékhoz került.
Egy cukrászdában találkoztam a négytagú családdal. Amíg a szülőkkel és a nagy fiúval beszélgettünk és fotózkodtunk, Dávid külön asztalnál evett. A jókora szendviccsel egyedül birkózott meg, szülei megkértek, hogy ne is zavarjam meg ebben, mivel számára az evés szent és sérthetetlen tevékenység. „Előfordult, hogy hajnalban arra ébredtünk, hogy Dávid zörög a konyhában, mire odaértünk az egész hűtő az ölében volt.” Gyakori, hogy az örökbefogadott gyerekek a mértéktelen evéssel kompenzálnak.
Apa és fia a fotelban várnak. Amikor előveszem a gépet, hogy lencsevégre kapjam a hasonlóságot közöttük, egyszerre néznek rám. Gesztusaik, mosolyuk, mozdulataik egy az egyben ugyanolyanok. A hasonlóság nem is annyira a konkrét vonásokban mutatkozik meg, inkább az érződik, hogy Levi magáévá tette apjának minden jellemvonását.
„Előfordult, hogy megkérdezték tőlem, hogyan lehet ennyire más a szemem, mint a szüleimé, azt válaszoltam, hogy a nagyapámé volt tengerkék” – mondta büszkén Levi. Zoltán elmosolyodott, és hozzátette, hogy az ő apjának valóban pontosan olyan a szeme színe, mint Levié. Sokat beszélgettem a családdal, az is kiderült, hogy most várnak a harmadik gyermekre, nemrégiben beadták az örökbefogadási kérelmet. Katalin mindenképpen lányt szeretne, azt mondja, elég a házban a tesztoszteron.
Nina és anyukája Gertrúd, mint két tojás. Vonásaik, lassú és nyugodt mozgásuk, hangjuk és temperamentumuk arról árulkodik, hogy ők igazán összeszokott párost alkotnak. Gertrúd Ninát egy csecsemőotthonból vihette haza, már az első pillanatban érezte, hogy ő kell neki. „Ránéztem és tudtam, hogy ő az én gyermekem.” Eleinte nem volt könnyű dolga az anyukának, Nina dacos kislány volt. Ám ahogyan szerető családba került, lassan enyhültek a kislány fájdalmai, és szép családdá rendeződtek.
Ninához hamar beköszöntött a gyermekáldás, fiatalon lett anyuka. Egyszerre két kislány anyukája. „Öröm látni, hogy az én lányom ilyen könnyedén vált anyukává, és hogy az unokáimon is viszontlátom saját vonásaimat.”
Cikkem győztesei Ildikó és István, két kislányuk pedig Lili és Hédi. No, persze semmivel sem különbek a többieknél, a győztes kifejezést mindössze arra értem, hogy náluk a hasonlóság valóban elképesztő.
Ildikó és Lili között csupán az a „pár“ év különbség van, semmi több. Az orruk, a szájuk, mosolyuk, a szemük, szinte mintha egy burokból születtek volna a világra. A szemüveg ezen a hasonlóságon még egyet dob. „Temperamentumra azonban a kisebbik lányom, Hédi jobban hasonlít rám. Könnyen ismerkedik, nyitott, nem jön zavarba egyhamar. Mintha csak magamról beszélnék.”
István, Ildikó férje büszkén emeli magasba Hédit. „Hédi rám hasonlít. Ha a kiskori képeit összevetjük az én kiskori fotóimmal, könnyen össze lehet keverni bennünket. Viszont én zárkózottabb vagyok, mint ő, ebben Lili hasonlít rám” – mesél a végtelenül büszke és boldog apuka.
„Ezek a gyerekek hozzánk akartak megszületni” – mondja Ildikó. És hozzáteszi, hogy most a harmadikra várnak, hiszen kérelmezték egy újabb baba örökbefogadását. Ezúttal egy kisfiút várnak a lányos családba.
Szilvi, Tamás és Flóra története egy kissé eltér az eddigiektől. Náluk nem a hasonlóság a lényegi kérdés, inkább a szülővé válás rögös és eleinte drámai útja. Szerencsére ölükben már a „happy end”.
Szilvi és Tamás, ellentétben az előző párokkal, már megtapasztalhatták milyen az, amikor közös szerelmük gyümölcse megfogan, és úton van hozzájuk. Elsőszülött gyermekük Kristóf azonban a születést követően meghalt. Szilvi szeme könnybe lábadt. Nehezen tudta folytatni a beszélgetést, pedig még az elején vagyunk. Miután elhatározták, hogy örökbe fogadnak egy babát, nem sokkal később érkezett is a lehetőség.
Flóra idén áprilisban megszületett, Szilvi és Tamás ott voltak a szülésnél. „Nem felejtem el azt a pillanatot, amikor a kezünkbe adták a babát, és ott voltunk hárman, végre egy családként” – emlékezett vissza Szilvi szintén könnyek között. Azután pár nappal később jött a hideg zuhany. Jött a hír, hogy a szülőanya mégis megtartaná a babát. „Az ellenségemnek sem kívánom azt a vasárnap délutánt. Akárhányszor elmentem a gyerekszoba előtt, vagy szembejött egy kép a telefonomon, elkapott a sírás. Szilvivel felváltva omlottunk össze. A következő pár napban nagyjából úgy jártunk-keltünk, mint a zombik. Próbáltuk nyugtatni magunkat, elterelni a gondolatainkat, de nem ment. Összeestünk…” – emlékszik vissza Tamás.
Azután mégis jóra fordult minden, nem sokkal később a szülőanya végleg lemondott a gyermekéről, anyává és apává szentelve ezzel Szilvit és Tamást. Az ő történetükben nem a hasonlóság, inkább a sorsszerűség fogott meg.
Zsófi, Tibor és Adrien már a kertben vártak rám. Gyönyörű, mosolygós család, akiken elsőre semmi sem látszik a kezdeti nehézségeikből. Sőt, ha az anyukára nézek és utána lányára, azt sem mondom meg, hogy a kislány örökbefogadott.
Adrient két és fél évesen hozták el szerető nevelőszülőktől, az első hetek, hónapok nehezen teltek. Lassú volt az összeszokás de mára egybeforrtak, és nagyon boldogok együtt. Tibornak van két nagyobb fia, ők most nem voltak itthon, de velük és Adriennel együtt teljes a család.