Az “szuri” nem nagy dolog. Mondom én, de a gyerekeim ezt egészen másként látják. Annak ellenére, hogy mind a három fiú, és sosem kényeztettük el őket, mindig is óriási hiszti és ellenkezés kísérte a kötelező oltásokat még úgy is, hogy ezeken viszonylag visszafogták magukat, hiszen a többi gyerek előtt – főleg a lányok előtt – próbáltak vitézül és bátran helyt állni. Amikor viszont olyan privát oltásra készülünk, mint ez a mostani volt, minden elképzelhető módon megpróbálnak kibújni alóla és csak óriási taktikázások árán lehet őket elráncigálni az orvoshoz. Nekem nagyjából két napos program, mire erre felkészülök és levezénylem az egész eseménysort. Mivel a kullancsoltás három részből áll, és az első kettőn már túl voltunk, pontosan tudtam, hogy mire számítsak a gyerekeimtől, és tisztában voltam vele, hogy nagyon ravasz tervet kell kieszelnem ahhoz, hogy ezúttal ép ésszel és balhé nélkül megússzuk a dolgot.
A mostani alkalomra már egy héttel korábban elkezdtem előkészíteni a terepet: “belengettem” a gyerekek előtt, hogy micsoda remek nyaralásunk lesz és azt is, hogy ennek feltétele, hogy mindenki megkapja az utolsó kullancs elleni védőoltást. Apa, anya, gyerekek – mindenki. Ha nincs oltás, nincs nyaralás. Hagytam rá pár napot, hogy ezt az információt emésszék. Ez súlyos taktikai hiba volt, mert nem azzal töltötték az időt, hogy hozzászokjanak a gondolathoz, hanem azzal, hogy különféle kifogásokat és “lelépési terveket” eszeljenek ki.
Az első, zsenge próbálkozás az volt, hogy felhívták a figyelmemet arra, hogy ők már megkapták az utolsó oltást az oviban és az iskolában. Ezt könnyű volt kivédeni, azon egyszerű oknál fogva, hogy jól tudtam, hogy nem kapták meg, és erre a körülményre rá is világítottam. Letörve visszavonultak, hogy új terveket kovácsoljanak. A következő ötlet sokkal szofisztikáltabb volt: a legnagyobb fiam amellett érvelt, hogy egy vízparti nyaralásnál a kullancsveszély minimális, mert ügye a kullancsok nem a vízben, hanem az erdőben vannak. Kénytelen voltam fejet hajtani az igaza előtt, de egyúttal arra is felhívtam a figyelmét, hogy egyrészt a balatoni vakáció alatt többször is fogunk kirándulni erdőben, másrészt ott van az augusztusi lovas tábor, ami ügye kifejezetten kullancsveszélyes elfoglaltság. Tudtátok-e például, hogy Magyarországra is lovaikon hurcolták be a törökök a kullancsokat? Persze hogy nem tudták, de hatalmas történelmi ismereteim előtt kénytelenek voltak meghátrálni. Megjegyzem, ez volt az első “piszkos” húzásom a kullancsoltás-hadműveletben, hiszen a törökös-lovas sztori totális fikció – a valósággal még csak köszönőviszonyban sem volt.
Már kezdtem nyeregben érezni magam, és éreztem a győzelem ízét, de alábecsültem az ellenfelet: a gyerekekből előtört a kalmárszellem, és kijelentették, hogy ha van kullancsoltás, akkor cserébe fel kell oldani a nyári TV- és számítógép tilalmat, nem korlátozhatjuk, hogy mennyi időt töltsenek majd a vízben a Balatonon, és nem esznek a nyáron semmilyen főzeléket. Ezzel bizony magasra tették a lécet, mert ha a felét sikerülne is lealkudnom ennek az árnak, az még így is túl magas lenne. Úgyhogy az ajánlattal elém járuló középső fiammal a következő félreérthetetlen üzenetet küldtem az oltás ellenes ligának: “egy frászt”! És még egy klasszikust is idéztem mellé: “Baltazár inkább meghal, de nem alkuszik!”
Elszántságomat látva beletörődést színleltek a gyerekek, de én tudtam, hogy ez csak álca, és a meccs még nincs lefutva. Azt is tudtam, mikor lesz a következő ütközet: az orvosnál fizikai ellenállást fognak majd tanúsítani, és ha erre nem készülök fel megfelelő ellenszerrel, akkor az is előfordulhat, hogy meghiúsítják az oltást. A következőt eszeltem hát ki.
Három dologgal mindig le lehet venni a lábukról az én gyerekeimet: autózással, lányok társaságával és fagyival. A fiúk már csak ilyenek… Úgyhogy beszerveztem tettestársnak a szomszédunk két lányát, akik több szempontból is ideális választásnak tűnnek a fiaim mellé: egyrészt Zsófi a nagyobbik fiam osztálytársa, Panna pedig a kisebbikkel jár egy évfolyamba – így egyáltalán nem mindegy nekik – mármint a fiúknak – hogy hogyan viselkednek előttük. (Egy kis háttérinfó gyermekes szülőknek: jó, ha tudjátok, hogy egy gyerek számára a társai körében elfoglalt státusza az egyik legfontosabb – ha nem a legfontosabb – kérdés, és bármire hajlandók azért, hogy a pozíciójukat megőrizzék és a társaiktól elismerést kapjanak. Főleg az ellenkező nemtől. Ezt a tényt egy okos szülő az előnyére tudja fordítani kritikus nevelési helyzetekben…)
Szóval úgy okoskodtam, hogy Zsófi és Panna jelenléte eleve féken tartja majd a gyerekeket. ráadásul a két kislány szintén nyaralás és kullancsoltás előtt állt, ezért a szülőkkel megbeszéltük, hogy együtt oldjuk meg az öt gyerek szuriját. Azt a sztorit adtam elő a fiúknak, hogy elmegyünk Visegrádra autókázni és fagyizunk egyet a lányokkal közösen. Jó? Naná, hogy jó! Alig várták, hogy beülhessenek a kocsiba és induljunk. De nem tudták, hogy nekem akkor már a kesztyűtartóban lapult a vakcina az öt gyerek számára, és azt sem, hogy várt minket a visegrádi rendelőjében az orvos barátom, aki hipp-hopp beadja majd az oltást.
Lelkesen sétáltak hát bele a gyerekek a csapdába – a kocsi előállt, szélesre tárult a tolóajtó, és kinyitottam a leghátsó üléssort is, hogy az öt gyerek beférjen. Hozzá kell tenni, hogy a szomszéd lányok és az orvos barátom mellett az autó nyújtotta nekem a legnagyobb segítséget: ha nem bővíthető hét személyessé a kocsi, akkor a tervemet nem tudtam volna végrehajtani, hiszen nem tudtam volna fuvarozni a lányokat is. Ráadásul új autóról van szó, ami teljesen lenyűgözi a gyerekeket, akik ezért alig várják, hogy beleülhessenek, mert tele van mindenféle érdekes kütyükkel és magától beparkol a járdaszegély mellé – ezzel a varázslattal például egyszerűen képtelenek betelni a fiúk –, és az egésznek úgy általában olyan jó “újautó szaga” van. Szóval szeretik a kocsit, az biztos.
A történet lényege igazából eddig tartott. A számításaim ugyanis fényesen beváltak – a gyerekek mit sem sejtve boldogan vettek részt a kiránduláson, és elbódítva őket az élményekkel gond nélkül tudtam felterelni őket a rendelőbe. Itt csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy oltás lesz, de akkor már nem volt visszaút: a meglepetéstől szólni sem tudtak a fiúk és ellenkezni is elfelejtettek, ráadásul a lányok miatt – akik előtt egész nap próbáltak hetykén imponálni – nem tehették meg, hogy nyápicként viselkedtek. Büszke is voltam rájuk: hazafelé ezért még belefért egy extra fagylalt fájdalomdíjként. Most egy újabb lépéssel közelebb kerültünk a nyaraláshoz.