“Egész életemben szabadságkereső ember voltam. Régóta érdekel, hogyan lehet megtalálni az életben a szabadságot, ha számlákat kell fizetnünk már csak azért is, ha lehúzzuk a WC-t, vagy iszunk egy pohár vizet a csapból. Hogy lehet mindezt másképp csinálni úgy, hogy közben ne vonulj ki a társadalomból, de érezd azt, hogy szabad ember vagy” – kezdi a beszélgetést Visegrádi utcai garzonlakásában Molnár Márta, miközben mézes bodzateához forralja a vizet. Kilenc évig dolgozott közszolgaként, a stabil állását a szabadság kereséséért és egy, a misztikum határát súroló mozgásforma kedvéért egy éve adta fel.
A konyhában ülünk le az asztalhoz, amely felett színes mandalák és a rejtélyes keletkezésű visokói kőpiramisokról készült térkép függ. Márta részletesen mesél arról, hogy itt, Boszniában egy tibeti hangtálas nő ragasztotta rá a “szufilány” nevet, amikor örömében egy útitársával szinkronban a Nap-piramis tetején pörögni kezdett. Hogy az elmúlt tíz évben valahogy mindig olyan emberekbe vagy könyvekbe botlott, amelyek hatására megváltozott korábbi materialista gondolkodása. Hogy miért ásta egyre intenzívebben magát az önismereti iskolákba, és hogy bár számos testtudatos táncot próbált ki, valójában minden mozgásban tudattalanul is a pörgés élményét kereste. Mert ahogy a formák között a gömb, úgy a táncban szerinte a pörgés a legtökéletesebb mozdulat.
Szufizmustól a Vas utcáig
Aztán mesélt arról, hogy néhány éve egy fesztiválon találkozott a Mevlevi szufi rend előadásával. Akkor még a rend neve nem jelentett többet számára, mint színes, bő ruhákba öltözött férfiakat, akik fél órán át szüntelenül pörögtek, majd hirtelen egyszerre megálltak, és szó nélkül levonultak a színpadról. A látvány annyira megbabonázta, hogy Amerikáig ment megkeresni a Mevlevi rend azon ágát, ahol a nők is gyakorolhatják a kerengő dervisek rituáléit. Itt egy zen szerzetesnőtől tanulta meg a dinamikus pörgés meditációját, majd egy hónapos derviskaravánon vett részt Izraelben és Törökországban, ahol nemcsak a helyi szufi rendek vezetőivel találkozott, de azok szertartásain is részt vett. Az izraeli Akkóban például egy olyan szufi templomban táncolhatott, ahol előtte 100 éve nem volt példa ilyen rituáléra.
A szufizmust inkább tartják az iszlám misztikus, ezoterikus ágának, mint önálló vallásnak. Látványos szertartása miatt Törökországban és Egyiptomban ma is népszerű turistalátványosságnak számít a kerengő dervisek tánca. Az irányzat követői különböző rendekbe tömörülve Isten közelségét és a benne való feloldódást keresik. Nem vágynak a paradicsomba, nem félnek a pokoltól, az érdekmentes szeretet érzésének élményét keresik, amit valamilyen meditációs eszközzel, tánccal, énekkel vagy Isten nevének folyamatos ismételgetésével érnek el. Tagjait derviseknek hívják, a Mevlevi szufi rend dervisei például a pörgést használják az imádkozáshoz, a tartós pörgést pedig a szoknyájuk aljába varrt többkilós súlyok vagy függönyzsinór-nehezék segítik.
A transzlégzéstől a filmzenékig
Márta lassan egy éve vasárnap esténként egy Vas utcai közösségi házban tart nyilvános dervis kerengő meditációt. Kétórás foglalkozásait meditációval kezdi, a pörgés ideje alatt végig zene szól. Az autentikus keleti dallamokat sokszor váltják népszerű filmzenék. Márta szerint ugyanis a legtávolabbi kultúra tradíciója is könnyebben befogadható, ha azt egy európaiságunkból ismerős dologgal hozzuk magunkhoz közelebb.
Nemcsak nekem teázgatás közben, de az órán is részletesen mesél az érdeklődőknek a szufizmus hagyományairól. Többek között a szertartás olyan előírásairól, hogy miért épp a bal lábon kell pörögni; miért kell egyik karunkat feljebb tartanunk, mint a másikat; és hogyan tudunk úgy lélegezni, hogy ne szédüljünk el három fordulat után. “A szédülés egy testérzet, amit ki lehet lélegezni magunkból, mint a legtöbb fizikai fájdalmunkat. Ha egymás után nagyon mélyen és hosszan lélegzünk, elmúlik a szédülés, megnyugszik a testünk. Ha az órámon valaki ezen túljut, mindig azt kérem tőle, hogy álljon vissza, és folytassa a pörgést, ahogy számára a legideálisabb. Fontos, hogy mindig tovább próbálgassuk saját határainkat.”
Tanítványai ma már tíz percig is képesek megállás és szédülés nélkül pörögni – Márta szerint ennek az a titka, hogy egyetlen pillanatra sem gondolnak arra, hogy pörögnek. Sőt egyáltalán nem gondolnak semmire. Szerinte a hétköznapok legfőbb problémáját a gondolatok mennyisége okozza, amikkel egyszerűen nem tudunk megküzdeni, ezért folyton fejünkben tartjuk azokat. “A szufi pörgés közben szabadnak érzem magam, a körülöttem zajló világot már csak illúzióként észlelem, és semmi más nem marad, csak a lélegzetem és a szívverésem.”
A pörgés arra kényszeríti a tested és az elméd, hogy kikapcsolj magad körül mindent. Ha agyalsz bármin, akkor megbotlasz, felborulsz, nem tudsz benne maradni a pörgő transzállapotban.
Vannak ugyanis olyanok, akik azért mennek az órákra, mert egy új szokás kialakításával akarnak a szerfüggőségüktől megszabadulni, vagy mert kíváncsiak arra, milyen érzés megélni a módosult tudat-, vagyis transzállapotot. Ebbe a szünet nélküli, gyors, egymás utáni holotróp légzéssel lehet belépni, amelyre az óra elején át is állnak a résztvevők. “Amikor ezt a pörgést gyakorlók elérték, akkor megállnak. Mert nem az elszállás állapota a cél, hanem az ima és a hálaadás a Teremtőnek.”
Aztán vannak olyanok is, akik tisztítókúrájukat pörgéssel szeretnék megtámogatni. Márta szerint már egy-két perces pörgés is rengeteg méreganyagot szabadít fel – testből és lélekből egyformán.
Boldogok a hálára képes emberek
Márta elmeséli, hogy gyerekkorában játék közben többször esett házuk pincéjébe a lépcsőről, amiért éveken át csípőfájdalmakkal élt. Másfél éve jobb oldali csípőjébe protézist ültettek, tavasszal már a Bazilika előtt félórás pörgéssel emlékeztette magát az útra, amelynek elején egy évvel ezelőtt még a járást kellett újra tanulnia.
Molnár Márta ma vasárnaponként a Vas utcában a pörgéssel elérhető hálát is népszerűsíti, órái szívkassza alapon működnek. Azon dolgozik, hogy minél többen megismerhessék a szufi pörgést mint önismereti módszert és a vele járó hála mindennapi érzetét. Mert azt mondja, őt a szufizmus arra tanította, hogy minden pillanatért legyen hálás az életben. “Hogy dobog a szívünk, hogy lélegzünk, hogy ott lehetünk, ahol épp vagyunk. Ez csökkenti a birtoklási vágyat, ami a mai társadalom rákfenéje. Segít értékelni azt, amid van, és nem a napi hajtásban megsavanyodni. A csípőprotézisem beültetése nagy tanítás volt. Megtanultam értékelni minden lépést, a legapróbb gyógyulást is. Mert ha ez a hálaérzet életed minden területére kivetül, akkor elmondhatod, hogy boldog és szabad ember vagy.”