Miért tekintünk az intim problémákra úgy, mint kínos, szégyellni való dolgokra? Mintha úgy éreznénk, teljes nőiségünk lenne ilyenkor beteg.
Egy barátnőm mesélte, kiverte a hideg veríték hazafelé a nőgyógyászati rendelőből, miközben arra gondolt, hogyan mondja el, egyáltalán elmondja-e a pasijának, vagy inkább tartsa titokban, hogy valószínűleg kiterjedt, fertőzéses gyulladás áll bizonytalan alhasi fájdalmai mögött. „Ott volt a cenzor a fejemben… ráadásul mintha a saját anyám hangján hajtogatta volna a magáét, miszerint vannak dolgok, amik nem tartoznak a férfiakra” – fűzte hozzá a rá jellemző fanyar humorral, de most nem volt kedve egyikünknek sem nevetni…
TITKOK, TABUK, HIEDELMEK
Fontos különbséget tennünk a tabuk és a titkok között – kezdi a beszélgetést Szigeti Ildikó tanácsadó szakpszichológus. – A titkokról mi magunk tudatosan döntünk, a tabukra viszont szocializálnak minket. Az, hogy melyek azok a témák, amelyekről nem beszélünk, nem beszélhetünk a társunk előtt, otthonról hozott minták alapján van belénk kódolva. Ezek körébe sorolhatók az ilyen „nem tartozik a férfiakra” típusú sztereotípiák. Automatikusan igazodunk ezekhez az íratlan szabályokhoz, mivel a sémáknak, amelyek irányítják ezeket a gondolatokat és cselekvéseket, nem vagyunk tudatában. Úgyhogy ha egy kapcsolatban az intimitással vannak problémák, érdemes lehet megnéznünk, milyen gyermekkorban kialakult és – sokszor alaptalanul – rögzült hiedelmek vannak a háttérben. Gyakran az is elegendő, ha sikerül azonosítanunk ezeket a sablonokat, máris érthetővé válik a meghittség hiányával küzdő pároknak, hogy mi képezi a gátakat.
Olyan, a fejünkben élő hiedelmekre bukkanhatunk ilyenkor, mint „mit gondolna, ha…”, „kiábrándulna, ha…”, „nem találna már kívánatosnak, ha…” és ehhez hasonló, kellően meg nem alapozott elképzelésekre. És talán az is előfordulhat, hogy a párunk lesz a legjobban meglepődve, milyen démonokkal küzdünk, azaz milyen alaptalan félelmeink vannak…
FELCÍMKÉZETT DOBOZOK A FEJÜNKBEN
„Onnan lehet tudni, hogy vége a szerelemnek egy házasságban, hogy a férj és a feleség már nem titkolja egymás előtt vegetatív funkcióit”, azaz eleinte még azt is igyekeznek elkerülni, hogy a párjuk észrevegye, mikor kell hosszabban használniuk a vécét – véli egy tapasztalt nőismerősöm. Még nem voltam férjnél, amikor ezt a sommás véleményt hallottam. Ha nem is értettem vele teljesen egyet, a mai napig emlékszem rá. Mert arra számítani, hogy az egyik felnőtt ember azt feltételezi a másikról, hogy az sohasem ürítkezik, hát enyhén szólva is csacsiság. De az szintén tény, hogy mindez lehet egy „szürke” terület, pláne ha még gondok is vannak vele, betegség is érinti. „Felfáztam” – van, akinek még ezt is szorongató szóba hozni. Miért lehet kínos erről beszélni? Míg mondjuk a torokfájásról vagy tüdőgyulladásról miért nem?
Ezek a kínosnak vélt témák, mint amilyen például az említett felfázás vagy akár egy nemi szervi fertőzés, akkor kerülnek a tabutémák címkéjű dobozba a fejünkben, ha a nő azt tapasztalta gyermekkorában, hogy a szülei ezt nem beszélték meg egymással. Ha az egyén privát szférája náluk jóval kiterjedtebb volt, mint manapság, vagy éppen mint a férfi partnere családjában. Ezek a témák amúgy a legjobb jelzői – a szakma úgy hívja: indikátorai – lehetnek a felek eltérő neveltetésének, sőt az értékrendjének is: például annak, hogy mennyire liberális vagy konzervatív családból jöttek. Látszólag apróságnak tűnhet, ám ha abban a kérdésben, hogy miről beszélhetek a másik előtt, és miről nem, nincs egyetértés, az az „össze nem illések” első jele lehet. Még akár előrevetítheti azt is, hogy az adott kapcsolat nem sok jót ígér, vagy legalábbis a párnak sok dolga lesz még ennek az elrendezésével.
FELTÉRKÉPEZZÜK EGYMÁST
Hogy miről lehet beszélni, és miről nem, többek között a viszony minőségétől is függhet.
Az egyik legfontosabb tényező az, hogy mennyire érett, mennyire stabil a kapcsolat, melyben ez felmerül. Nem feltétlenül az együtt eltöltött idő hossza számít, inkább a kapcsolat intenzitása, mélysége. Egy még gyenge lábakon álló kapcsolatot megingathatnak ezek a tabutémák, ugyanakkor igencsak alkalmasak arra, hogy még idejekorán kiderüljenek a különbségek. Persze aligha életszerű, hogy a harmadik randin előhozakodjunk például olyan bizalmas dolgainkkal, mint vannak-e panaszaink a havi vérzés napjaiban, így erről rendszerint csak később szokás beszélni. Az első együttlét kapcsán viszont így vagy úgy, de megkezdődik valamiféle kommunikáció, legalábbis szerencsés, ha így van, ami jelzés lehet arra, hogy mire számíthatunk a másiktól, mennyire gátlásos, ha intim kérdések kerülnek szóba. Így előbb-utóbb fel lehet térképezni a partner értékrendjét e téren.
AHOL NINCS, NE GYÁRTSUNK LELKI OKOT, DE AHOL VAN…
„Az elhúzódó menstruációm miatt nem szexelhetünk” – akár úgy érzi a nő, hogy lehet beszélni róla, akár úgy, hogy nem, a szakpszichológus ezt nem csupán a tabusított témák közé utalja. Szerinte többről van itt szó.
Ez sokakat érintő probléma. Azért nevezem problémának, mert számtalan pár esetében ez az első vészjósló jel. Létezik olyan szemlélet, amely szerint az elhúzódó menstruáció, avagy különböző nőgyógyászati zavarok hátterében az intim együttlét tudattalan elutasítása áll. Szerintem jóval árnyaltabb a kép, gyakran valóban kizárólag szervi, illetve hormonális, azaz organikus (testi) okokat kell keresni, és nem szabad pszichés magyarázatokat gyártani. Ha azonban kétséget kizáróan kiderül, hogy nincs orvosi magyarázata ezeknek a szexet gátló női zavaroknak, érdemes a kapcsolatot egy jó alapos pszichológiai „kivizsgálásnak” alávetni.
Szponzorált tartalom. Támogatta a www.intimfertozes.hu
L.HU.COM.CC.25.02.2019.1885