Mik a fontos dolgok egy fiúban?
Egy időben az tetszett, ha a fiú vagány velem. Általános iskolában abba voltam „szerelmes”, aki a legpimaszabbul viselkedett. Mindig piszkált, ugratott. Akinél tudtam, hogy „bejövök neki”. Később, a gimnáziumban – mint mi nők annyiszor az életben – dobtam a „jó fiút” a rossz fiúért. Tetszett a gátlástalansága, az önbizalma (na jó, ma már azt mondom, nagyképűség volt), az, hogy nem lányként, de már nőként tekint rám. Nagyon meg akartam felelni neki, és nyilván azt is éreztem, hogy nem tudok, de talán épp ezért jelentett kihívást. Ezért volt vonzó. Aztán ahogy közeledtünk a nagykorúsághoz, a széplelkű, kicsit feminin „költő típusok” adták az ideálképet. Imádtam a nagy beszélgetéseket, a filozofálásokat, tetszett a műveltségük… Aztán huszonévesen jöttek megint a nagydumások, az egzisztenciával bírók, a jóképűek. Mondanom sem kell, egyiknek sem lett jó vége. Jó lett volna, ha már kislányként meg tudom kérdezni az anyukámat: mondd, mi az IGAZÁN fontos egy fiúban? És akkor anya biztosan elmondta volna, hogy: kislányom, hidd el, a külső számít a legkevésbé. Az intelligencia fontos, de nem minden. A nagy „vetítőket” is felejtsd el, azokat, akik mindig a társaság középpontjai, akikért sokan rajonganak. Ne érdekeljen az életforma sem: hogy ki mennyit keres vagy költ. Egy dologra figyelj: milyen a szíve annak az embernek, és mennyire fogad bele téged. Odafigyel rád? Melletted van, amikor igazán szükséged van rá? Megnevettet? Megsimogatja a hajad? Fontos neki az, ami neked? Veled érez a bánatodban? Szeret és elfogad olyannak, amilyen vagy? Hidd el, csak ez számít. Minden más – ha van – csak hab a tortán. De finom sütemény dobos torta is, még ha nem is jár hozzá tejszínhab.
Hogyan tudom bebiztosítani, hogy ne essek teherbe, ha nem akarok?
Ó, te jó ég, anyám mennyi izgalmat, aggódást és fájdalmat spórolhatott volna meg nekem, ha rendesen, módszeresen felvilágosít. Nem úgy, ahogy a kiskamaszokat szokták, hanem érdemben, valóban a lényeget és a fontos dolgokat elmondva. Persze magamra vessek, miért nem mertem kérdezni, ugye. Inkább megrendeltem a témába vágó kis füzetecskét, amiből persze nem értettem semmit, mert úgy, félbevágva, ahogyan az anatómiai ábrán szerepelt, nem igazán tudtam azonosítani a női és férfi nemi szervek részleteit. Persze óriási félreértés ez: a felvilágosítás nem annyiból kéne álljon, hogy a gyerekeknek elmondják, „hogyan készül a gyerek”. A lényeg pont az lenne tizenéves korban, hogy elmondják, hogyan NEM készül. De ne is menjünk ilyen messzire. Én például a saját testem működését sem ismertem jól, talán még húszéves koromban sem. Nem tudtam pontosan, hogy mit jelent a ciklus, és azzal sem voltam tisztában, hogy havonta csupán egyetlen petesejt érik meg, és hogy – jó esetben – csak néhány olyan nap van, amikor teherbe lehet esni. Ha ennek jelentőségét anyám jól a fejembe verte volna, akkor tizenöt évvel később nem ülök ott egy abortuszklinikán csak azért, mert rosszul számoltam…
Miért fáj odalent?
Kamaszkorom óta időről időre küzdök valamiféle nemi szervi gyulladással. Persze nem biztos, hogy így hívják, ami biztos, az az, hogy ég, viszket, kivörösödik, fáj, a hüvelyváladékom sűrű, túrós állagú lesz. Nem kellemes, nagyon nem. Azt tudom, hogy nem valami komoly nemi betegségről van szó, ezek a hüvelygomba jellegzetes tünetei. Úgy hallom, sok nőnél visszatérő probléma ez. Nem csoda: érzékeny szervről van szó. Ilyenkor általában ugyanaz a forgatókönyv: veszek valamilyen recept nélkül kapható krémet. Ez többnyire enyhít a rossz érzéseken, leginkább a viszketésen, viszont jó pár nap lehet, mire jobban leszek. Ilyenkor szoktam kínomban bevetni még a hüvelykúpot, amihez szintén hozzá lehet jutni a gyógyszertárban. Ez is megy pár napig, aztán előbb vagy utóbb elmúlik a dolog. Sajnos elég sokszor csak utóbb, és legalább egy hétig szenvedek. Na már most, ha már akkor el mertem volna mondani ezt anyukámnak, amikor először találkoztam a jelenséggel, talán időben elmagyarázta volna, hogy nem minden folyás hüvelygomba. Lehet ugyanis baktérium is az oka, és mindkettőt mással kell kezelni, különben ne is reméljek gyógyulást. Talán már az is megnyugtató lett volna számomra, ha kiderül, hogy a felnőtt nők közül is sokan küszködnek időnként ezzel a dologgal – talán még az én anyukám is.
Miért mentetek szét apával?
Sokáig nem értettem. Hiszen nem volt rossz a házasságotok. Most, felnőtt fejjel, már azt is tudom, milyen nagy szó ez huszonöt év után. Az utolsó pillanatig kézen fogva mentetek az utcán. Vagy csak az én fejemben élt így? Nem, mert anya is és apa is elismeri: nagy gondok nem voltak. Sőt, apa azóta azt is mondta, hogy már bánja, hogy egy új kapcsolatnak áldozta magát ahelyett, hogy a meglévőbe tett volna több energiát. Merthogy szerelmes lett – ezt mondta akkor, ott a családi ebédlőasztalnál. Majd nem sok nap múlva elköltözött. Ma már, hogy én is túl vagyok egy házassági válságon, tudom, mekkora lépés volt ez, és milyen pokoli nehéz. És azt is, hogy el nem múló fájdalmat hagy maga után mindkét félben és a gyerekekben is, akkor is, ha nem volt már jó döntés, nem maradt könnyű út. A magyarázatra ma is kíváncsi vagyok, de talán sosem kapom meg. Mert sosem mertem megkérdezni őket, tulajdonképpen miért történt így. Értem a szerelmet… de nem volt más megoldás? Anyának eszébe sem jutott a megbocsátás, marasztalás. Pedig mai fejjel azt is tudom, hogy nincs az a házasság, ami két évtized alatt ne kapna próbatételt. És talán az sem tragédia, ha a döntés az új út. De érteni a miérteket nagyon fontos – minden résztvevőnek.
Miért van annyi rossz a világban?
Én ma nem merem érzékeltetni a gyerekemmel, hogy ahova született, ahova őt vállaltuk, az egyáltalán nem az a cukormázas mesevilág, amit a kedvenc sorozataiban lát. Hogy a felnőttek, akikkel válogatás nélkül nyitottan és kedvesen beszélget a buszon, bármilyenek lehetnek. Akár nagyon gonoszak is. Hogy ez a Föld még egy kisgyereknek sem biztonságos, sőt, neki a legkevésbé. Hogy anya és apa olyan burkot von köré, ami soha többé nem lesz. Hogy kimegy a felnőtt életbe, és onnan nem lesz feltétel nélküli elfogadás és óvó szeretet, vagy ha igen, ahhoz szerencse is kell. Hogy ott már nem lesz mindenkinek olyan fontos az ő boldogsága. Annak idején nem kérdeztem meg a szüleimet, pedig érdekelt, hogy miért ilyen rossz a világ. Annak idején ők is burokban neveltek engem, és talán ennek is köszönhető, hogy nagyon érzékeny lettem. Kiborulok mindenféle erőszaktól, bántástól, ártatlanok kihasználásától. Lelki vagy fizikai bántalmazás: ettől félek a legjobban, mindegy, hogy engem ér vagy másokat. Rosszabb, mint egy betegség vagy baleset, mert ezt gondolkodó emberek teszik meg másokkal. Szörnyűbbnél szörnyűbb újságcikkeket olvasunk, és csak bízhatunk benne, hogy a világ azért inkább szép, mint nem, hogy több benne a jó, mint a rossz. Hogy kicsit azért olyan is, amilyen gyerekkorunkban, a mesékben volt. Csak kevesebb híradót kell nézni.
Szponzorált tartalom. Támogatta a www.intimfertozes.hu
L.HU.COM.CC.25.02.2019.1885