A bonsai a látvány művészete. Festészet és szobrászat élő anyaggal, lassú teremtése a formáknak, színeknek és mozdulatoknak. Ha egy bonsai fát nézel, sok mindent értékelhetsz rajta: a formáját, a méretét, a korona kialakítását, a törzs csavarodását. Megfigyelheted a tálat is, amiben a bonsai él, mert az is ugyanolyan fontos eleme a kompozíciónak, mint a fácska. Sőt, a hátteret, a környezet is, ami elé helyezték. Elemekre bontható az egész, értékelhető, kritizálható. Lehet rajta töprengeni, méregetni, elgondolkodni: vajon mit akart mondani az alkotó? Akar-e egyáltalán bármit is mondani? Lehet, hogy semmi mást nem tett, csak legjobb szakértelmével és gondosságával nevelte a fát? Talán csak hagyta, hogy olyanná váljon, amilyenné csak válhat? Talán csak követte azt, amit az ösztöne és a szíve diktált, és egyszerűen együtt élt a növényével? Talán. Talán nem. Keleten nem keresnek válaszokat ezekre a kérdésekre. Keleten az értelmüket “behunyják”, a szívüket pedig kitárják egy bonsai előtt, mert így látják jól, így érzik meg, ami fontos. A bonsai a japánoknak egy négysoros vers, amelyből hiányzik négy sor. A bonsai a láthatatlan művészete.
Utazásra hívunk most. Nem kell rögtön a pénztárcádhoz és a naptáradhoz nyúlni: úgy utazunk, hogy meg sem mozdulunk. Csak megnézünk néhány képet, és hagyjuk, hogy hasson, és a lelket röpítse.