Nagyjából három és fél éves korig tart az úgynevezett dackorszak, ami arról nevezetes, hogy ilyenkor kezd kialakulni a gyermek éntudata, és rájön arra, hogy saját, mindenkitől független vágyai, igényei, szükségletei vannak. Ezzel párhuzamosan az is kiderül számára, hogy a környezete elképzelései gyakran nem esnek egybe az övévivel, ezért folyamatosan teszteli a határokat – mind a sajátjait, mind azokét, akik vele élnek. Ez bizony kemény játszma, amit könnyen elveszíthetünk, ha nem vagyunk észnél, és ez nem csak nekünk, de a gyereknek sem használna. Mit lehet tenni, hogy ép ésszel átvészelje ő is és mi is ezt a nehéz periódust?
Ez is csak egy korszak
Az első és legfontosabb módszer, ha lélekben és fejben felkészülünk rá és tudatosítjuk magunkban, hogy ez is csak egy fejlődési szakasz, amin a gyerekeknek át kell esni. Ez a tudatosság támasz lehet akkor, amikor mindent elsöprő érzelmekkel és váratlanul tör elő a gyerekből a hiszti – akár egy intenzív és harsány dühroham képében, akár úgy, hogy elkeseredésében a földre vetődve megállíthatatlanul zokog. Ez ugyanis a két leggyakoribb típusa a dackorszak hisztijeinek. Hogy mi váltja ki ezt a kezelhetetlen állapotot? Sok minden állhat a háttérben a figyelemfelkeltéstől kezdve az akarat kinyilvánításáig a frusztrációk levezetésén át, de szóba jöhet a féltékenység, a fáradtság, éhség, az idegen környezet miatti szorongás is. A legjobb, ha megpróbálunk hideg fejjel, érzelemmentesen közelíteni a dologhoz, és igyekszünk kitalálni, mi is a valódi a sok lehetséges ok közül az adott helyzetben. Ez a racionális elemzés segít abban, hogy ne váljunk rossz értelembe véve partnerré a gyermek játszmában és ne kavarja fel az érzelmeinket és idegeinket – mert ha ez megtörténik, elvesztünk.
Szabályok azért kellenek
Ugyanakkor a másik végletbe sem szabad esni: teljes közönnyel végignézni, amint a gyerek szó szerint a földhöz veri magát dühében, és várni, hogy kifáradjon és befejezze a programot. Az első jelei egyébként a dackorszak kezdetének – ami általában másfél éves korra esik – hogy a gyermek nem kér a szülői segítségből: például elutasítja az etetést az anyja kezéből, majd mind gyakrabban és harsányabban adja tudtunkra, hogy ő maga akar megtenni bizonyos dolgokat. Már ezeknél az első jelzéseknél is fontos, hogy jó hozzáállást tanúsítsunk: se ne erőszakoljuk a gyerekre az akaratunkat se azt ne hagyjuk, hogy minden az ő szabályai szerint történjen. A legjobb, ha hagyjuk a gyereket, hogy próbálkozzon és pozitív megerősítéssel támogatjuk közben és nagyon finoman próbáljuk tanítani, hogy mik az önálló viselkedés szabályai, módjai.
Nagyobb korában is ez a jó hozzáállás, hiszen a gyerek nem balhézni akar, hanem tanulni, megismerni a saját határait és azokat a korlátokat, amik között szabad mozgástere van, a szülőnek pedig erre kell megtanítania őt türelemmel a hiszti korszak viharai közepette. Hagyjuk, hogy egyedül öltözzön, egyen, és ha félresikerül a dolog, magunkon mutassuk meg, hogy kell jól csinálni. Ne legyünk kioktatók lekezelők,. ne korholjuk feleslegesen a gyereket, hanem állítsuk rá a figyelmét arra, hogy mik a helyes megoldásai azoknak a dolgoknak, amikkel épp próbálkozik. A durva, erőszakos hiszti jeleneteknél is így kell tennünk: ekkor azt kell megtanítanunk, hogy miként kell kezelni egy embernek az indulatait.
Inkább előzzük meg
A leghatásosabb módszer a hiszti ellen, ha megelőzzük. Idővel megtanuljuk, mi azok a helyzetek, amik nagy valószínűséggel hiszti rohamot váltanak majd ki, és ilyenkor különféle taktikákat alkalmazhatunk: eltereljük a figyelmét, előre felkészítjük, hogy mi fog majd történni velünk (hova megyünk, mit csinálunk, és miként illendő abban a helyzetben viselkedni), illetve a saját viselkedésünket is úgy alakítjuk, hogy az ne váltson ki dührohamot. Például elkerüljük, hogy kategorikusan nemet mondunk valamilyen lényegtelen apróságra ( a fontos viselkedési kérdésekben ez természetesen nem kikerülhető), és inkább olyan szófordulatokkal élünk, mint “később majd szabad lesz, legközelebb megteheted stb. A nyílt tiltás csak olaj lenne a tűzre, viszont ha belengetjük annak lehetőségét, hogy később megkaphatja amire vágyik, akkor könnyebben elviseli, hogy alkalmazkodnia kell a szabályokhoz.
Az előre figyelmeztetés módszere is arra jó, hogy szabadabb kereteket adjunk a gyereknek: felkészülhet arra, ami történni fog (“nemsokára lefekszünk, hamarosan ebédelni fogunk, délután elmegyünk sétálni stb.), így némi döntési lehetőséget kap, nem pedig úgy kényszerül bele egy helyzetbe – amivel egyébként többnyire valószínűleg semmi baja nem lenne és használ neki –, hogy az ő akaratát teljesen figyelmen kívül hagyták. Még jobb, ha látszólag alkut kötünk vele így: hamarosan elmegyünk lefeküdni, jó? Mit szólnál, ha délután sétálni mennénk?.
Ha már kitört a hiszti
Ha nem sikerült elkerülni a hiszti kitörését, akkor a legjobb, ha megpróbálunk higgadtak maradni, és nem kérleljük a gyereket, hogy hagyja abba a műsort. Ne is teljesítsük a kívánságát – valószínűleg tökéletesen jól megvan anélkül is, ami miatt épp ürügyet talált a balhéra, és ráadásul ez megerősítené őt abban, hogy jó módszerrel érvényesíti az akaratát – pedig nem. Éreztetni kell a gyerekkel, hogy nem hat ránk a magatartása, de ezt ne hideg közönnyel tegyünk, elfordulva, a fejünket dacosan felvetve, hanem úgy, hogy minden próbálkozás ellenére is folytatjuk azt, amit elterveztünk és a helyzetet humorral oldjuk fel. Sokszor hatásos, ha megcsiklandozzuk, vagy egy jó poénnal kibillentjük ebből az érzelmi állapotból.
Fontos, hogy hiszti alatt ne hagyjuk magára a gyereket. Ekkor csak még nagyobb bajt csinálna, ráadásul a hiszti igazából egy tanulási folyamat része, amit nélkülünk nem tud végigvinni. Számíthatunk rá, hogy ha egyedül hagyjuk, akkor bosszút fog állni, rossz esetben még magában is kárt tehet, miközben tör-zúz.
Az utolsó szabály pedig az, hogy ne az idegenek, a környezet elvárásainak akarjunk megfelelni, amikor hisztibe kezd nyilvánosan a gyerek, ne szégyenkezzünk, ne meneküljünk a helyzetből azért, mert félünk, hogy rossz szemmel néznek ránk. Az elsődleges szempont a gyermek érdeke, és csak utána jöhet mindenki másé, és ezt tudnia, éreznie kell a gyereknek. ha azt érzi, hogy mások véleménye miatt lemondunk róla vagy másként kezeljük, akkor a bizalom súlyos csorbát szenved, és felnőtt korára is kiható fájdalmakat okozunk neki.