“Vakon még mindig annyira kiszolgáltatott vagy”

Édesanyád a teljes integrálás útját választotta, így adott esélyt, hogy önálló életet élhess. Nehéz volt, nem is kicsit. Most miképp látod: megérte ezért a nagy álomért olykor szenvedni is akár?

Van olyan barátom, akinek van egy kis gondja a látásával. Őt a szülei folyamatosan hozták-vitték, inkább mindenféle formában kiszolgálták, nehogy feltűnjön neki, hogy valami nem stimmel. Nyilván tudta ő is, hogy valamiben másképp működik, mint a többség, de azért továbbra is kitartóan játszott a számítógépes játékokkal akkor is, amikor már semmit nem látott. Nyomkodta az egeret és nézte két centiről a monitort, a nagy számok törvénye alapján valamit biztosan eltalált néha.

Én is játszottam ilyen lövöldözőset, és néha találtam, tehát az érzés ismerős, csak éppen nekem nem voltak illúzióm. Szerintem egyszerűen vicces volt vakon lődözni, remek hangok társultak hozzá. Más azt mondja, azért nem használ fehér botot, mert akkor látják rajta, hogy vak. Ilyenkor zavarba jönnek, ha azt mondom: mert ha nekimész a falnak, akkor nem veszik észre, ugye? Amúgy az integrálás nehéz és összetett kérdés. A könyvből is kiderül, hogy az anyámnál ez nem volt egy teljesen kimondott és tudatos döntés.

A helyzet is adta magát, a jelleméből is fakadt, hogy nem akart rabszolgaként, csak a gyerekére vigyázva élni, kellett más megoldás. Hozzáteszem, hogy szerencsére akadt segítségünk, Zsozsó, aki gyakorta vigyázott rám. Neki köszönhető, hogy anyám nyugodt szívvel el tudta engedni a kezemet. Zsozsó a jelenlétével és kreativitásával mindent megtett azért, hogy anyámnak ne kelljen annyira sokat vigyáznia rám. Mindemellett ahhoz a ridegtartáshoz, ami nálunk volt, kellett, hogy anyám is és én is kellően önfejűek legyünk.

Kellett, hogy az anyám akarja a saját karrierjét annyira, hogy ne mondjon le róla. A többiben pedig szerencsénk volt, hiszen az önállóság a fogyatékosság mértékének és milyenségének függvénye is. Szép dolog az integráció, de nem való mindenkinek. Illetve kinek-kinek a saját szintjén lehet csak alkalmazni. Meg kell próbálni beilleszkedni, de az nem tudható, ki mennyire képes. Én például a legtöbb dolgot egyedül csinálom, a bevásárlást is, de az adott boltban az eladók vagy a biztonsági őrök segítenek. A csemegepultot már megtalálom ugyan, és tudom, hogy az egyötös tejek élénkkék dobozban vannak, ezekre rálelek, de muszáj a segítség egyébként, mert az egyendobozok között nehéz eligazodni. Mindig vicces, ha új őrök jönnek, akik még nincsenek annyira képben, akkor én irányítom őket, mi merre van.

Egyedül takarítok, kivéve, ha nagy katasztrófa történik. Egyszer egy buli után itt maradt egy likőr, véletlenül levertem. Na, ez túlnyúlt a tehetségemen, ilyenkor anyámat hívom. Az is durva volt, amikor eltörött itthon egy vízvezeték. Sistergésre ébredtem hajnali háromkor, végül az arcomat érte a spriccelő víz. Kirohantam és sokkosan hívtam anyámat. Ez után mondta az anyám, hogy jó dolog ez az önállóság, de hiába minden, vakon még mindig annyira kiszolgáltatott vagy…

Szinte a kezdetektől látó iskolába jártál, így végezted el a gimnáziumot és az ELTE történelem szakát is.

Minél korábban kezdi valaki a társadalmi szocializálódást, annál jobb, hiszen mindenkit érnek pofonok, de nem mindegy, hány évesen. Később már nem annyira rugalmas az ember, rögzülnek a szokásai, nehezebben változtat. Rengeteg sérülés ért nyilván engem is, így nem is jutott az önbizalmam a csúcsára, de ez nem biztos, hogy akkora tragédia. Mindenesetre megtanultam kezelni magam, és tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

Régebben te azért láttál valamennyit…

Igen, de tényleg csak valamennyit, részletekre emlékszem csupán. Fényt és árnyékot most is látok, erős fényben színeket, foltokat is. Vannak látásemlékeim, a Vukból például a Simabőrű a lába, a Macskafogóból a denevér fogai, a Hard Day’s Nightból Harrison gitárnyaka. A rajzfilmekben amúgy is csomó mindent felnagyítanak, így hát azokat jobban láttam. Ám mindez hároméves korom előtt történt, öt-hat éves koromban romlott le a mostani állapotra a szemem. Azóta inkább a képzeletem működik jobban, ám annak bizonyos esetekben lehet némi köze a valósághoz. Annyira sok mindenre mindenesetre nem emlékszem, hogy az támpont lehessen. Persze mindenkinek szüksége van a fantáziájára, hasonlóképpen lehet ez, mint amikor valaki fantasyt olvas: akkor is a saját képzeletünkre hagyatkozva “látjuk”, hogy néz ki egy tünde vagy egy marslakó, nem?

De mégis: hogy működik a képzeleted?

Talán különös, de az én fantáziám nagyon képi, nem is igen tudom elengedni a realitást, az álmaimban is filmek peregnek. Vizuális a memóriám is, egy csomó mindent kvázi látványként jegyzek meg. Egy ujjrendet a gitáron szinte látok magam előtt. Nem tudom, mennyire vagyok ezzel a vakok között kuriózum, de én is látok belül képeket, álmokban is. Az más kérdés, hogy ezek az álomképek mennyire koherensek, vagy mennyire emlékszem belőlük. Történetrészletek maradnak meg, foszlányok, majd az agyam történetként rakja össze a felvillanó képeket. Az viszont többször előfordul velem, hogy déjà vu érzésem van, mintha az aktuális valóságot már megálmodtam volna.

Mit látsz álmodban?

Például arcokat, de azt nem tudnám megmondani, miben tér el mindez mondjuk egy általad látott arctól. Míg a valóságban azt tudom realizálni, hogy az előttem lévő fehér folt egy arc, felette a sötét rész a haj, addig az álomban konkrétan megjelenik előttem teszem azt egy gonosz ember, ahogy már több rémálmomnál megtörtént.

Fontos számodra az alvás, pihenés, álmodás?

Nagyon szeretek aludni, ráadásul sokat aludni. De amikor valami fontos dologgal vagyok elfoglalva, egyszerűen leáll minden egyéb életfunkcióm, kizárólag a feladatom mozgat, olyankor még az evésről is megfeledkezem. Ha este eszembe jut valami, amin agyalok, nem tudok elaludni, kattog az agyam. Két-három évvel ezelőttig mindig zenére aludtam el, de a zene nem kapcsol ki annyira mostanában, hogy a gondolataimat elnyomja, így hát könyvekre alszom el. Amúgy bármikor és bárhol el tudok aludni. Képes voltam elaludni például egy szárnyas hajón, amit emeletnyi hullámok dobáltak, és mikor az egyik hajós rémülten közölte anyámmal, hogy elájultam, anyám közölte, nem, csak alszom.

Álmodsz is ilyenkor?

Két visszatérő álmom van, legalábbis részleteikben meglepnek újra és újra. Az egyikben betörnek hozzám, ide a lakásomba. Mindig ugyanaz az ember. A másik gyakrabban tér vissza, és mindig nagyobb koncertek előtt. Az történik, hogy megálmodom, hogyan nem sikerül a műsor, a legelképzelhetetlenebb kavalkád alakul ki. Nem érkezünk meg, vagy megérkezünk, de nincs ott senki, eltűnnek a hangszereink. Ezekben az álmokban konkrét a sztori és konkrét a feszültség, a szorongás is. A részletek változnak csupán: elindulunk, ülünk a kocsiban, dugóba kerülünk, és minden az én hibám. Általában felébredek közben, és meg vagyok rémülve, olyan valós az egész. Néha a nagyobb események előtt várom is ezt az álmot, mert általában jól sikerül a műsor, így ha nem jön, kezdek aggódni, hogy na, most mi lesz.

A szép álmokra nem emlékszem annyira, de általában lányokkal kapcsolatosak. Előfordult, hogy számomra ismeretlen lányokkal voltak szép álmaim. Különösen furcsa tud lenni, ha véletlenül régi barátnőkkel álmodom. Kiskoromban rengeteg plátói szerelmem volt, és aztán ha az egyikükkel álmodtam, az kihatott az egész napra. Sokat gondoltam az illetőre, kis időre visszaszerelmesedtem beléjük. Ez tudott zavarni, főleg olyankor, ha a lány épp elérhetetlen messzeségre volt tőlem. Persze ártatlan álmok voltak ezek: találkozások az iskolában, szünetbéli beszélgetések, képek arról, miképp jövünk össze. Ezek is kész történetek voltak, és felébredvén mindig kedvem támadt a valóságban is átélni őket.

Van most barátnőd?

Igen, de erről leendő rocksztárként sajnos nem beszélhetek…