Éppen külföldön voltam ösztöndíjjal, és Dániában már 2008-ban nagyon hülyén néztek rád, ha nem volt Facebookod. A közös képcserélgetés miatt kénytelen voltam regisztrálni, nemsokkal azután, hogy kiléptem az iwiw-ről. Mert nagyon sokat posztolt a nagymamám a képeim alá, és hiába kértem, hogy ne… Szóval ma reggel szkeptikus vigyorra húztam a számat, mikor megláttam a Facebook 10 éves évfordulós videóját. Azt jutott eszembe, hogy mennyire naiv voltam 10 éve, amikor csatlakoztam, és mennyire másnak láttam az egész Facebook-hóbelevancot, mint ami.
Azt gondoltam, ha valaki bejelöl, az a barátom tényleg, vagy legalábbis szeret. Oké, csak kedvel. Ma már csak Ryan Gosling kuncogása vagyok. Olyanok is bejelölnek, akik konkrétan nem köszönnek a folyosón. Meg olyanok is, akikkel egyszer együtt utaztam a hetesen. Időnként „takarítok” a Facebook-ismerőseim között, akinek nem tudom a nevét, azért az ne legyen már az ismerősöm.
Azt is gondoltam még az elején, hogy aki sok közös képet posztol a szerelmével, a szerelméről, az nagyon boldog párkapcsolatban él – jaja, de jó nekik. Hát, erősen az ellenkezőjét jelenti a sok poszt. Nem én mondom, hogy kutatások szerint azok, akik sok fotót tesznek ki arról, hogy mennyire boldogok, valójában inkább bizonytalanok, és szeretnék, ha a világ látná, hogy nekik biztos párkapcsolatuk van.
Na, először még cukin lájkoltam minden gyereket, minden babát, újszülöttet, ultrahangképet, ultrahangképet különböző fázisokban, óvodai, iskolai ballagásokat, első szavakat, első bilihasználatot. Aztán rájöttem, ha ezt nem hagyom abba, az egész Facebook-falam egy nagy bölcsőde lesz természetesen zsenigyerekekkel. Elnézést, apukák és anyukák, de kell egy limitet tartanom a babalájkokban…
Elöszőr boldogan írtam be a születésnapomat, olyan lelkesedéssel, ahogy a nagyanyám a lakcímét meg a mobilszámát írta be a Facebook regisztrációjakor. Sem az előbbit, sem az utóbbit nem kellett volna. 10 éve még tényleg örültem, mint majom a farkának, hogy kapom a születésnapi üzeneteket.
Mondjuk, a volt kollégáimtól, akikkel nem is voltam jóban. Oké, persze, nemcsak tőlük. De amikor már az ötödik évben, minden egyes szülinapi üzenetet végig kellet lájkolnom puszta udvariasságból, leesett, hogy minek írom ki a szülinapom. De tényleg minek? Összefoglalva az elmúlt tíz év alatt eljutottam oda, újságíróként meg pláne, hogy a Facebookot szigorúan munkára használom. A falamon leginkább szervezetek, alapítványok, hírportálok posztjai szerepelnek, és nagyon kevés ember személyes posztját látom.