Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor életemben először aláztak azért, mert hófehér bőrömet fekete szőr borította: általános iskolás voltam, negyedikes, a tornaórán mindig rövidnadrágot és atlétát húztam. Így csimpaszkodtam a bordásfalon, amikor odaállt elém a Nagy Ottó, és öblös hangon belevisszhangozta a tornaterembe, hogy „Nézzétek má, a Petra hónaljában dzsungel nőtt!” Szégyenemben elsápadt falevélként hullottam a zöld PVC-padlóra, és próbáltam felfogni, mi történik velem. Körülöttem mindenki hangosan hahotázott, én pedig nem tudtam, hogyan védjem meg magam.
Akkoriban még nem értettem, miért baj, ha szőrszálak borítják az ember testét, de amikor a lábaimon is felütötték fejüket az első fekete pihék, a rövid tornacuccokat hosszúra cseréltem – és tizenvalahány éves fejjel kezdetét vette a szőrkálváriám. Nem elég, hogy a lábaimat is gazdagon borította a fekete aljnövéynzet, az intim zónám is belepte, a szemöldököm összenőtt, és bajusztájékon is volt mit nézni. Elmondani nem tudom, mennyire undorítónak éreztem magam, voltak pillanatok, amikor úgy hittem, nem is emberből vagyok, engem az állatkertből hoztak el a szüleim.
Édesanyáméknak persze szemet szúrt, hogy valami nem stimmel velem, és bár nehezen, de megosztottam velük a titkomat. Anyukám a lehető leglazábban kezelte a dolgot, időpontot kért a kozmetikusnál, aki hidrogén-peroxidot kent a bajuszkámra, finoman kiszedett pár szálat a két szemöldököm közül, és bemutatta nekem a gyantacsíkot. Miután hatvan perc izzasztó és fájdalmas epilálás után végre megszabadultam az irhámtól, úgy éreztem magam, mint aki új életet kapott. Szavakkal leírni akkor még nem tudtam, mit jelent a felszabadultság érzése, mintha csak kigyógyítottak volna egy bőrbetegségből.
Amivel nem számoltam, hogy makacs szőrtüszőkkel áldott meg a sors, alig tettem ki a lábam a kozmetikustól, két hét után újra megjelentek a fekete szöszök – a tragédia folytatódott. Mivel nem mertem szüleimtől újra pénzt kérni a beavatkozásra, elcsentem a bátyám borotváját, és azzal vettem fel a harcot a simaságért. Persze azt nem tudtam, hogy minél többet borotválkozom, annál erősebb lesz a szőr, így egy éven belül annyira megerősödött testemen a prém, hogy a gyantázás okozta fájdalom szinte elviselhetetlen mértéket öltött.
Ezen a ponton csatlakozott be az édesapám az eseményekbe, aki egészen Ausztriáig utazott, hogy vásároljon nekem egy olyan epilátort, ami tépés előtt átmasszírozza a bőrfelületet. Boldog voltam az új masinámmal, ami hosszú éveken és megszámlálhatatlan órákon keresztül zümmögött velem a fürdőben, hogy hónapról hónapra makulátlanná varázsolja a bőröm. Idővel a fürdőszobapadlón töltött hosszú, derékzsibbasztó órák, a bőr alá nőtt makacs szálak egyre jobban idegesítettek, és elhatároztam, ha már lesz önálló keresetem, biztos hogy örökre száműzöm az életemből a szőrt.
Erre az örömteli beavatkozásra ugyan kellett még várnom pár évet, de addig rakosgattam a pénzem, amíg lézer és villanófény segítségével szinte az egész testemről lepörkölték a bundám. Az epilátorom, a gyantagépem és a borotvaszettem még aznap kihajítottam a kukába, és hittem benne, hogy a problémámnak örökre búcsút intettem. Hát ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna! Pár évvel később a makacs szőrtüszőim úgy gondolták, hogy hiányzom nekik, a szőrtermelés beindult, a kálváriám folytatódott. Vettem egy új epilátort, és újra visszaültem a fürdőpadlóra, hogy végeláthatatlan gyomirtással töltsem az estéimet – és azon elmélkedjek, hogy ez az egész szőrmacera mennyire meghatározza az életem.
Nem mehetek csak úgy spontán uszodába, nem ugorhatok bele lazán a kedvenc miniszoknyámba, a pasim előtt elpirulok, ha véletlenül borostában mutatkozom, de egy közterületen elejtett kényelmes nyújtózkodást is csak akkor engedek meg magamnak, ha előtte benézek hónaljba, hogy ok, dzsungel off. Néha az is megesik, hogy akkor is szőrösnek érzem magam, ha épp tök csupasz vagyok. Általános iskola negyedik osztály óta kísért a félelem a megszégyenítéstől. Szomorú, nem?