Az esetek többségében elég nyugodt ember vagyok, de természetesen megvannak a magam érzékeny pontjai, amelyekre tapintva rögtön ki lehet hozni a sodromból. Amikor a párom ezeken a területeken garázdálkodik, az nekem olyan, mint amikor a bika előtt meglengetik a vörös posztót: először csak azt érzem, hogy szép lassan megy fel bennem a pumpa, aztán ha tovább megyünk a pokolba vezető ösvényen, akkor egyszer csak felrobbanok, és meneküljön, ki merre lát.
Ilyenkor aztán kiabálok kígyót-békát, bántó dolgokat, melyeknek később a felére sem emlékszem, mert annyira elönti az agyamat a szar, hogy nem látok, nem hallok a pipától. Aztán persze, amikor lehiggadok, nagyon bánom, hogy így viselkedtem, és hiába kérek utólag elnézést, hosszú ideig mardos még a lelkifurdalás.
Természetesen épp elégszer álltam a másik oldalon is, azaz voltam én mások éktelen haragjának célpontja, úgyhogy pontosan tudom, hogy egy durva veszekedés senkinek nem tesz jót – a domináns félnek és a szenvedő alanynak sem.
Szerencsére nálunk egyre ritkábban fordulnak elő ilyen kontrollvesztett perpatvarok, ami nagyban köszönhető annak, hogy egy terapeuta segítségével rengeteget dolgoztam azon, hogy időben felismerjem azokat a helyzeteket, amikor már csak egy hajszál választ el a fölrobbanástól.
Van egy csodálatos eszköz arra, hogy ilyenkor elejét vegyem a konfliktus elmérgesedésének, ez pedig az énközlés. Ahelyett, hogy mondjuk azt mondanám, „Te mindig csak kritizálni tudsz!”, inkább azt mondom: „Engem bánt az, ha így beszélsz velem.” Magyarul nem a partnert minősítem, hanem a saját érzéseimet igyekszem verbalizálni, amelyeket a viselkedése indukál. Nem bonyolult módszer ez egyáltalán, mégis sok tudatosságot igényel a használata. Cserébe viszont olyan, akár egy varázspálca – remekül működik.
Következik most néhány tipikus konfliktushelyzet jó és rossz megoldása. Ezzel csak arra próbálunk rávilágítani, hogy ha egy csöppet változtatunk a közlendőnk stílusán, máris ki tudjuk húzni egy feszült helyzet méregfogát.