„A kora délutáni órákban helyszínelés miatt mindkét irányból lezárták a főutat, aki arra jár, kerüljön. A balesetben két ember életét vesztette” – csupán ennyi hangzott el a rádió közlekedési hírblokkjában azon a délutánon. Ilyenkor egy pillanatra mindig megtorpanok, mert egy-egy ilyen semmitmondó sor mögött családok omlanak össze. Valakinek az egész világa darabokra hullik. De gyarló az ember, gyorsan elhessegeti a szörnyű gondolatot, s amikor zöldre vált a lámpa, kicsit óvatosabban nyomja a gázpedált.
Akkor viszont nagyot dobbant a szívem, gombóc szökött a torkomba. Jól ismerem azt a főutat, ezerszer is áthajtottam már azon a szakaszon.
Biztosan nem – futott át az agyamon, mert ekkora tragédiák nem történnek a közvetlen környezetünkben. Csak idegenekkel eshet meg, velem nem.
Hazasiettem hát a gyerekeimhez a nagybevásárlás után, és férjemmel együtt elvittük őket biciklizni. Ki emlékszik már arra a néhány perces útinfóra?
Este elcsukló hangon hívott a nővérem. „Abban az autóban ő és az anyukája ültek” – mondta alig hallhatóan, én pedig hirtelen azt sem tudtam, kiről beszél. Visszakérdeztem. Aztán még egyszer. Nem értettem. Mert az nem lehet, hogy ő volt az, hiszen néhány napja még beszélgettünk. Az anyukájával is sokszor a nyáron – épp most dicsérte meg a gyerekeimet, hogy mennyire szépek. Kizárt, hogy ők ültek abban az autóban! Letettem a telefont, mert egyetlen szó sem jött ki a torkomon. Remegő kézzel tárcsáztam az egyik családtagot, aki megerősítette a tragikus hírt.
Ő volt az, és az édesanyja. Mindketten azonnal meghaltak.
fotó: istock
Hatéves voltam, amikor megismertük egymást, ő akkor tíz. Egy brancsba tartoztunk ő, a testvérei, az unokatestvérei, én és a nővérem. Minden nyarunkat együtt töltöttük, a vidéki házunk szembe szomszédai voltak. Együtt bunkiztunk, bicajoztunk, másztunk fára, játszottunk esküvősdit, később csakis együtt mentünk bulizni. Az anyukája tanított meg bennünket kézen állni. Hosszú éveken át elválaszthatatlan gyerekbagázs volt a miénk. Azt hiszem, már nyolcévesen is kicsit szerelmes voltam belé. Később, tizenkét évesen is nagyon tetszett: ő már nem az a kisfiú, hanem egy menő kamasz, aki inkább már az osztálytársaival lóg. De a gyerekkori kapocs továbbra is megmaradt. Aztán én is kamasz lettem. És megint szerelmes.
Tizenhat évesen ő volt az első igazi barátom: a fővárosi jó kislány és a vidéki nagy vagány járni kezdett. Szerelmünk alig tartott tovább egy évnél, talán pont a különbözőségünk miatt nem szökellt tovább a kapcsolat. A szép emlékeket megtartottam magamnak, a kevésbé értékeseket hamar elfeledtem. Gyerekkori barátaimmal azóta is töretlen és szoros a kötelék, de őt valamiért évekre elkeverte mellőlünk az élet. Nyaranként néha egymásba botlottunk, váltottunk néhány szót, immáron felnőttként, de időközben egészen más irányt vett az életünk.
Egy gyönyörű kislánya született, aztán huszonöt évesen én is megházasodtam, csakhamar három gyerek szüleivé váltunk a férjemmel. Néha együtt fagyiztak a gyerekeink, sokszor találkoztunk a játszótéren. Az anyukájával mindig megálltam beszélgetni. Mindennap jó volt őket újra látni, vagy akár csak elsétálni a házuk mellett, hiszen ilyenkor eszembe jutott az a kivételesen szép gyerekkorom, amihez ők is hozzátartoztak.
A múltam főszereplői voltak, a jelenem statisztái. És most már nincsenek többé.
Aznap éjszaka nem tudtam aludni. Arra gondoltam: ilyen tragédia egyszerűen nem történhet meg senkivel. Olyan márpedig nincs, hogy beülsz az autódba, elmész vásárolni, de már soha többé nem jutsz haza. Nincs! Mégis nap, mint nap megtörténik valakivel, mégis családok roppannak össze, szülők, gyerekek, szerelmek és testvérek, barátok halnak meg az utakon. De őket én nem ismerem, nekem ők „csak” egy torokszorító útinfó. És azon az éjszakán hirtelen mégis két embertől kellett örökre búcsút vennem. Két olyan, korábban meghatározó alaktól, akik oszlopos tagjai voltak világomnak.
A baleset előtt néhány nappal futottam vele össze utoljára. Akkor már két éve még csak nem is láttam, mert külföldre költözött. Most jött haza. Aznap valamiért többet beszélgettünk egy sima hogy vagy?-nál. Kislányom bájosan meg is jegyezte, hogy „most már sokat voltál itt, menj inkább haza”, kisfiam pedig édesen a legújabb tigrisbukfencével büszkélkedett neki. Nem volt semmilyen az a beszélgetés, mégis ma már különleges jelentéssel bír. Nem búcsúzott, csak annyit mondott: „akkor még biztosan összefutunk”. Hálás vagyok a sorsnak, hogy utoljára megajándékozott ezzel a rövid találkával! Elköszöntünk egymástól.
Nem én vesztettem el őt és az édesanyját. Nem én gyászolok. Talán nem is érzem jogomnak, mert sokadik vagyok a hátrahagyott szerettek sorában. Gyerekek, szülők, házastársak, testvérek és szoros barátok próbálják most feldolgozni a felfoghatatlant. Összefacsarodik a szívem, ha rájuk gondolok. És közben mélységesen megérint, hogy ők ketten már nem integetnek nekem soha a kocsiból, már egyik sem áll meg a biciklivel, hogy váltsunk néhány szót a ház előtt vagy a boltban, már sosem fogok jó ízzel elsétálni a házuk mellett.
Kivételes kisfiúnak ismertem meg hatalmas kék szemekkel, csóváltam a fejem, amikor punkra nyíratta a haját, és átszúratta a fülét. Láttam őt fiatal felnőtté válni, és harminchat éves édesapává szelídülni. Eddig kísérhettem végig az életét. Elfogyott az idő.
A sosem feledett gyerekkorom, az elmúlt huszonhat év meghatározó darabját vesztettem most el. Végérvényesen vége lett egy történetnek. Nagyon fáj.
A tudat pedig, hogy emberként ennyire törékenyek vagyunk, hogy igenis a mi életünk is másodpercek alatt véget érhet, borzalmasan megrémiszt. Nem sejthetjük, mikor érkezünk a végállomásra. Nem mi döntünk arról, hogyan halunk meg. Az viszont csakis rajtunk múlik, miként élünk.
Búcsúznom kell tőletek, szívből sajnálom! Egy gyerekkori barát, az első szerelem, az első szakítás… Köszönök mindent! Ég veletek odafönt!