Ahogy egyre idősödöm, úgy válnak egyre fontosabbá a hajdani értékek. A régmúlt, a megélt emlékek. A családi anekdoták. Három gyerekünknek igyekszünk átadni mindazt a tudást, amit szüleinktől, nagyszüleinktől kaptunk. Rengeteget mesélünk nekik három, már elhunyt nagyszülőjükről, s rendre kérdezgetnek is róluk. Van, hogy az esti meseolvasás helyett elővesszük kissé szamárfüles gyerekkori fotóalbumainkat, s arról mesélünk, milyen is volt a világ, amikor mi voltunk kicsik. Egyre többet nyitjuk ki nagymamám receptgyűjteményét, s pepecselünk közösen papa gyerekkori kedvenc ételén. Szeretek visszafordulni, újra elnyújtózni a gyökereimhez, s felfedezni megint egy értéket, ami talán már nem annyira korszerű. Ódivatú, mégis jelentőségteljes.
Megkérdezem édesapám szüleit, mi az, amit mindenképp érdemes átörökíteni gyerekeinknek. Mindketten jócskán elmúltak már nyolcvanévesek, de a mai napig nagyon szépen élnek, aminek „titkát” sokszor próbáltam megfejteni. Több mint hatvan év házasság után is nagy szeretetben, egymást tisztelve szorongatják a másik kezét, és nem múlik el úgy nap, hogy ne törődnének családtagjaikkal. Mindketten otthonosan mozognak a XXI. század technikai világában, mégis olyan alapértékeket fogalmaznak meg a lehető legegyszerűbb módon, amin érdemes elgondolkodni, amit jó szívvel fogadok meg, s nyújtom át a következő generációnak, hogy aztán ők is továbbvihessék. Most összeszedtem nektek nagymamám tanácsait, amit nagyapámmal egyetértésben gyűjtöttek nektek.
Képünk illusztráció (fotó: Fortepan)
„Az odavezető út izgalmasabb, mint a megérkezés”
Mi az, amit nagyszüleim szerint érdemes lenne a mai fiatalságnak is megfogadnia, saját tapasztalataikkal együtt beépíteni a hétköznapokba?
- A háztartásvezetés apró-cseprő dolgai: a házban legyen meg mindennek az állandó helye, mert akkor elkerülhető a káosz. Készítsünk mindig bevásárlólistát, mert ennek köszönhetően megtanulnak a gyerekek a pénzzel bánni. Ne azt vegyük meg, amit éppen a szemünk lát, amiről otthon kiderül, hogy fölösleges, hanem írjuk föl a szükséges tételeket. Ha erre nem vigyázunk, nagyon elszaladhat velünk a ló.
- Fiatalasszonykorom óta gyűjtöm a recepteket, amit az unokáim is megkapnak. Együtt sütni-főzni, közösen barkácsolni, szépíteni az otthonunkat szintén elengedhetetlen, hiszen nincs jobb alkalom a beszélgetésre, mint amikor közösen csinálunk valamit.
- Családi, rokoni, iskolatársi találkozások, közös ünneplés: csak gondolj arra, amikor több mint ötvenen összejöttünk a papa egyetlen szavára a 80. születésnapján vagy a gyémántdiploma-osztóján. Vagy ott van nekem az ÖTYE (Öreg Tyúkok Egyesülete), ami már több mint hatvan évet élt meg. A személyesség nagyon fontos, ahogyan az apró ajándékok is. Az odavezető út izgalmasabb, mint a megérkezés. Amikor kitaláltam, hogy horgolok a karácsonyfátokra mindenféle csillagokat, nekem szebb élmény volt ezeknek az elkészítése, a különböző minták megtervezése, mint maga az átadás. Valamit kitalálni, ami örömet szerez a másiknak, és azt véghez vinni. Ennek az érzését kéne megtanítani a gyerekeknek.
- Közös élmények: a vidékiek utazzanak Pestre, a városiak vidékre. Mert attól csak gazdagabb lesz egy gyerek, ha mindkettőből részesül. Az egyik kedvenc témám a helytörténet – a hely, ahol élünk, legyen a miénk! Tudjuk a történetét, az ott élők szokásait, legyen szó egy faluról vagy akár egy fővárosi kerületről. Ne legyen személytelen az otthonunk környezete!
- Lássunk világot együtt: mindig valamilyen céllal induljunk el, de úgy, hogy a hozzávezető út legyen az igazán tartalmas. Sokkal fontosabbak az előkészületek, mint maga a várrom, a kastély vagy egy külföldi város. Mivel menjünk oda, hogyan induljunk el, mennyibe kerül majd? A szervezés is hangsúlyos program. A kirándulás végén pedig rendszerezzük az ott készült fotóinkat albumokba, mert azokat a mai napig jó szívvel veszem elő a papával, az unokákkal, dédunokákkal. Így közösen újraélhetjük ezeket a kedves emlékeket.
- Tartsuk frissen gondolkodásunkat! Amikor a fiaim még gyerekek voltunk, rengeteget „tanyáztunk”. Odabújtak mellénk a nagy ágyba, ott kuporogtunk mindannyian, és szójátékot, barkochbát játszottunk. Vagy a saját gyerekkorunkról meséltünk nekik. Volt olyan kiskori emlékem, amit ezerszer is el kellett mesélnem akár nekik, akár nektek, amikor kicsik voltatok. A gyerekeknek tudniuk kell, kik voltak a felmenőik, mert akarva-akaratlan a múlt bennük lakozik.
- Fogadjuk el egymást olyannak, amilyenek vagyunk: a másik ember nem tulajdonunk. Lássuk meg abban is a szépséget, ami esetleg első ránézésre nem is annyira szép. Nem szabad a szeretetünkkel rabszolgává tenni senkit, vagy azzal zsarolni. Hagyni kell élni a másikat, nem pedig magunkhoz láncolni. Beszélgessünk mindennap! Sokat.
- Tanítsuk meg gyerekeinket kilépni a komfortzónájukból: érezzék magukat jól tévé, laptop, mobiltelefon nélkül is. Táborozzunk úgy, mint régen. Segítsünk nekik abban, hogy nem várt, extrém körülmények között is azonnal feltalálják magukat. Nem kell kétségbeesni a váratlan fordulatoktól, hanem talpraesetten kell cselekedni. Nekem mint háborús gyereknek rengeteg ilyen élményem van. Hat-hétéves voltam, amikor megszólalt a sziréna. Voltak akik teljes pánikba estek, de ezt el kellene kerülni manapság is. Az anyukám akkor mindig megnyugtatott bennünket, sosem féltünk, és valahogy túléltük az egészet.”
Fotó: Fortepan
Generációkat átívelő hagyományok
Anyaként nemcsak az hangsúlyos, hogy tőlem mit látnak a gyerekeim, hanem az is, mit kapnak nagyszüleiktől, dédszüleiktől. Az idősebb generációtól. Akik lehet, hogy már nem (csak) applikációkban gondolkodnak, de mondanivalójuk örök értékeket hordoz magában. Hogy miért fontos, hogy meghalljuk az idősebbek szavát is? Erről kérdeztem egy szakembert.
„Ők a gyökereink. Ha akarjuk, ha nem, ők bennünk vannak” – kezdi Hámori Krisztina pszichológus.
„Genetikai szinten és a tudatalattinkban is bennünk vannak. Ez egy olyan láncolat, ami kikerülhetetlen. A fontossága krízis esetén válik igazán érdekessé, amikor valami támaszt keresünk. A legmarkánsabb minta a család, amelyben felnövünk: amikor olyan megoldások után kutatunk, amelyek még nem szerepelnek az eszköztárunkban. Ekkor nyúlunk vissza a gyökereinkhez. Hogyan is cselekedtek ilyen helyzetekben a felmenőink? Kamaszkorban pont a minták ellen dolgozunk, addig gyerekként folyamatosan próbálunk megfelelni, hiszen egy gyereknek nincs más kapaszkodója az életben, mint a családja” – jegyzi meg a pszichológus.
Persze a kamaszkor ezt írja felül, ekkor még tágabbra nyílik a világ. Már megvan az önállóság, a kortárs környezet megváltoztatja azt, amit otthonról hozunk. Újragondolható az, amit addig láttunk és kaptunk. A lázadási hullám után végül újra visszanyúlunk a gyökerekhez, kicsit megrágva, újragondolva, beletéve a saját tapasztalatainkat, újdonságainkat, a társadalmi lehetőségeket. „Ezeket mind adaptáljuk, s ezekkel együtt térünk vissza azokhoz az alapértékekhez, amelyek, reméljük, elég erősek ahhoz, hogy biztonsággal vissza lehessen kanyarodni hozzájuk. Harmincéves korunk körül, amikor már saját családot alapítottunk, rájövünk, hogy mégiscsak abból táplálkozunk, az a legbiztosabb. Amikor szülőkké válunk, egyre fontosabb lesz, hogy mi az, amit tovább akarok adni saját utódainknak. A nevelési mintákon kívül ez a családi történetekről, a különféle legendáriumokról és a generációkat átívelő hagyományokról is szól” – mondja a szakember.
Fontos, hogy merre tartunk. Hogy kik kísérnek utunkon, merre kanyarodunk, visszafordulunk-e egy-egy kereszteződéshez. De közben sose feledjük, honnan indultunk! Kik álltak mellettünk a startvonalnál, kik fogták a kezünket, amikor bizonytalanok voltunk néhány fontos lépésnél. Nézzünk előre, de mindig tudjuk: mi van mögöttünk!
Nyitókép: Fortepan