„Azt hiszem, egészen vissza kell mennem az időben, hogy elmagyarázhassam, honnan van bennem ez a kiolthatatlan szenvedély a babákkal való törődés iránt” – kezdte Cori Salchert a Todaynek, majd hozzátette, az érzés nagyjából az után alakult ki benne, hogy kisebbik húgánál, Amie-nél gerinchártya-gyulladást diagnosztizáltak.
„A fertőzés állandó magas lázzal járt, károsította Amie agyát, aki így szellemileg és fizikailag is sérült. A szüleim végül olyan intézményben helyezték őt el, ahol szakszerűen a gondját tudták viselni – magyarázza az anyuka, majd hozzáteszi, kishúga a gondos ápolás ellenére 11 éves korában elcsatangolt az intézményből, és beleesett egy közeli golfpályán lévő tóba. – Senki sem volt ott, hogy segítsen neki, valószínűleg nem is értette, mi történik vele, miért nem kap levegőt, és mit kellene tennie, hogy megmeneküljön. Ezek után egész gyerekkoromban azzal a kérdéssel küzdöttem, hogy: Hol volt Isten, amikor a testvéremnek a legnagyobb szüksége lett volna rá?”
A diákéveit követően Cori nővérként helyezkedett el, ahol a hospice-szolgálatban és a szülészeten találta meg igazán önmagát. „A szülészeten dolgozva azt hittem, hogy a hospice-t magam mögött hagytam, míg rá nem ébredtem, hogy rengeteg olyan szülő van, akik a szülőszobáról mérhetetlen fájdalommal és ürességgel távoznak, mert a babájuk méhen belül, vagy röviddel a szülés után meghalt.”
Elárulta, egyszer csak azt vette észre, hogy semmi mást nem szeretne, csak segíteni. Ezeknek a családoknak. Így került kapcsolatba a hospice-babákkal, azokkal a picikkel, akiket olyan családok adnak örökbe, akik nehezen tudják feldolgozni, hogy gyermekük valamilyen halálos betegséggel jött világra. „A legtöbb család egyszerűen képtelen átélni, végignézni, ahogy az épp megszületett babájuk haldoklik, ezért döntenek úgy, hogy nem viszik őt haza a kórházból.”
Cori és férje, Mark, akik egyébként nyolc közös gyermeket nevelnek, 2012-ben fogadták örökbe az első hospice-babájukat, Emmalynt, aki 50 napig élt velük. „2012 augusztusában felhívtak minket a kórházból, hogy hajlandók lennénk-e magunkhoz venni egy kéthetes babát, akinek se neve, se szülei nincsenek” – idézi fel az életét megváltoztató hívást Cori, majd hozzáteszi, a kislány súlyos agysérüléssel született, az orvosok reménytelennek diagnosztizálták.
Azt mondták, Emmalyn vegetatív állapotban van, nem lát, nem hall, és a fájdalomra se reagál, én mégis azt mondom, ez a kislány 50 nap alatt többet élt és több szeretet kapott, mint sok vele egyidős baba.
„Úgy született, hogy elhagyta a családja, aztán hirtelen kapott 8 csodálatos testvért. Mindenhova vittük magunkkal, és folyamatosan a karunkban tartottuk. Az egyik este aztán tudtam, hogy Emmalynn itt fog hagyni minket. Az egész család otthon volt, mindannyian megölelgettük és megpuszilgattuk. A férjem az arcához tartotta az arcát, és így énekelt neki. Végül ketten maradtunk ébren Emmalynnel: én és a lányom, Charity virrasztottunk mellette. Magamhoz öleltem az én kicsi babámat, a mellkasomon feküdt, amíg a Jesus Loves Me dalt énekeltem neki. Pár perccel később éreztem, hogy már nem lélegzik. Ahogy ránéztem, tudtam, hogy az én gyönyörűségem elment. Úgy ment el, hogy a szívdobogásomat hallgatta. Nem szenvedett, nem voltak fájdalmai, és főleg nem volt egyedül. Még ezzel a tudattal együtt is borzasztóan fájt, hogy meghalt. De fokozatosan ráébredtünk, hogy milyen ajándék volt számunkra az ő rövid élete.”
Miközben Emmalynt gyászolták, Coriban és a férjében nagyjából egyszerre fogalmazódott meg, hogy szeretnének magukhoz venni egy másik babát. Végül 2014 októberben megérkezett hozzájuk a 4 hónapos Charlie, akinek olyan agysérülése van, amivel legfeljebb kétéves korukig élnek a gyerekek.
„Ahogy Emmalynnél, úgy Charlie-nál is mindent megteszünk, amit csak tudunk, hogy érezze, szeretjük őt, és minél több élményt igyekszünk neki biztosítani. Még egy olyan nagy ágyat is beszereztünk, amiben velünk alhat, hogy hozzánk bújhasson, és megölelhessük úgy is, hogy közben csövek lógnak belőle, és gépek tartják életben” – meséli Cori, majd hozzáteszi, számára a legnagyobb ajándék az, hogy részese lehet a babák életének, hogy könnyíthet a szenvedéseiken, és felvidíthatja őket.
Mélységesen megrendítő és fájdalmas, amikor meghalnak, de a szívünk olyan, mint egy erős üvegcserepekből összeragasztott ablak. Sokkal színesebbé és erősebbé válik minden egyes gyerektől.
Nyitókép: Facebook / Cori Salchert