Miért vigad sírva a magyar?

A magyar ember (még közelebbről: a magyar férfi) állítólag olyan, hogy szeret a nagy nemzeti tragédiákon és egyebeken búsongani, illetve legalább ugyanennyire szeret féktelenül mulatni, de talán akkor a legelégedettebb, ha ezt a két tevékenységet praktikusan kombinálni is tudja; azaz, ha sírva vigadhat. Ideális esetben ilyenkor az egyik pillanatban még bömbölő hangon dalol együtt a cimbalommal, és rendületlenül töri a poharakat, a másikban pedig már az asztalra borulva zokog, ami jól mutatja, hogy milyen kiismerhetetlen és bonyolult lelkű nép lakja a Kárpát-medencét.

Noha joggal gondolhatnánk, hogy a sírva vigadás egy ősi tradíció, korántsem biztos, hogy ez így van. Ugyanis maga a kifejezés – legalábbis írott formában – először csak 1825-ben bukkant fel, mégpedig a reformkor egyik nagy költőjének, az azóta sajnos jószerivel teljesen elfeledett Bajza Józsefnek Borének című költeményében:

Eszerint tehát a mohácsi vész óta – azaz a költemény megírásának idején épp három évszázada – bulizik sötét és gyászos hangulatban, ám teljes erőbedobással a magyar, amit vagy elhiszünk, vagy nem. Az viszont szinte bizonyos, hogy a sírva vigad a magyar a szerző saját leleménye volt, és nem pedig a nép ajkáról szedett évszázados bölcsesség: mivel egyrészt csak jó harminc évvel később, a 19. század ötvenes éveiben jelent meg először egy magyar szólásokat és közmondásokat tartalmazó gyűjteményben, másrészt meg a nemesi származású, színházi körökben mozgó Bajza amúgy sem volt az a kimondott népköltő.

Azonban bizonyára ismerte a korszak jeles költőjét és ügyeletes szexgépét, Kisfaludy Sándort (naná, hogy ismerte, hisz maga is a Kisfaludy-társaság oszlopos tagja volt), aki már 1807-ben megírta Regéinek előszavában, hogy „A magyar hajlandó a szomorúságra. Sőt még örömét és vígságát is bús hangokkal jelenti. Bizonysága ennek a nemzeti magyar táncznak többnyire kesergő melódiája; bizonysága ennek a köznép énekeinek többnyire szomorú nótája. A magyar felől igazán mondhatni, hogy sírva tánczol“ – szóval könnyen meglehet, hogy a Borének szerzője ezt a gondolatot fejlesztette tovább a ma is használatos szlogenné. Na, de Kisfaludy vajon honnan vette? Hát, ezt pontosan nem tudjuk. Egy korábbi – 1796-os – munkájában azt írja, hogy „Igaz tagja leszek én magamra nézve a Magyar nemzetnek, mellynek nemzeti karakterét hajdan imígy határozák:

Sírva tántzol és tántzolva hal.“,

úgyhogy lehetséges, hogy ez utóbbi tényleg valamiféle közszájon forgó nemzetkarakterológiai aforizma volt egykoron (egyébként érdemes lenne visszahozni a köztudatba, mert irtó jól hangzik!).

Virág Benedek is említi a sírva táncolást az 1820-ban megjelent Magyar prosodia és magyar írás című könyvében. Az egyik fejezetben szó szerint idézi Szirmay Lajos ecsedi várkapitány 1564-ben kelt levelét, amelyben a magyar vitéz a jól sikerült lakodalmáról számol be, majd hozzáfűzi – mármint Virág -, hogy lám, itt a bizonyíték, hogy a’ Magyar valaha nem tánczolt sirva, a’ mint egyvalaki nem régen írta. Noha nem tartozik szorosan a tárgyhoz, azért mi is idemásoljuk a levelet, mert egyrészt csodálatos a nyelvezete, másrészt meg úgy még érdekesebb, ha tudjuk: a lagzi közben János Zsigmond épp nagyban ostromolta Ecsed várát, de ez az apró mellékkörülmény szerencsére egyáltalán nem befolyásolta a jelenlévők pompás hangulatát.

„Lagzinkat tartottam Body Borka asszonnyal, néh. Csanádi püspök és beregszászi plébános húgával. Keményen ittunk, mint a perényi törökök, és táncoltunk. Kegyelmes urunk mindenkor biztatva engemet:

Szirmay Lajos elől jár, Erdély hadd vívjon bár

Melyre én is egyszerébe felelék :

Magyar magyart rontja, kár!

Bár több esze volna már.”     

(eredeti helyesírással itt olvasható)

Aztán, hogy tovább bonyolítsuk: Petőfi is olyan természetességgel emlegeti úti leveleiben a sírva vigadást, mintha valami régi népi megfigyelésről lenne szó. „Ugy teszek velők, mint az egyszeri juhász a fiával, ki a lakodalmon nem akart tánczolni. Addig döngette az öreg, míg sorba nem ugrott, s aztán tánczolt veszettül… sírva. Tán innen ered a példabeszéd, hogy: sírva vigad a magyar.” Egy színházi beszámolójában pedig ezt írja: „… a tisztelt közönség… épen a legsiralmasabb jelenéseknél fakadt nagyszerű hahotákra. S aztán még azt pletykázzák, hogy sirva vigad a magyar, hisz inkább ellenkezőleg.”  – Lehetséges, hogy Bajza verssora alig két évtized alatt ilyen mélyen beépült a közbeszédbe?

Akárhogy is történt, a sírva vigadás a szabadságharc bukása után valóságos nemzeti sporttá vált itthon, persze inkább úri körökben, mivel a népnek se ideje, se energiája nem volt a sírásra vagy a vigadásra. A műfajt alighanem a  népieskedő, hazafiaskodó, dínomdánomban, honfibúban és árvalányhajban egyaránt gazdag költemények atyamestere, Petőfi egykori cimborája, az álpalóc Lisznyai Damó Kálmán művelte a legmagasabb szinten, aki ún. dalidókkal (cigányzenés költészeti estekkel) haknizott szerte az országban, majd 1863-ra gyakorlatilag halálra itta magát. Ahogy egy korábbi cikkünkben írtuk:

„Azon el lehet vitatkozgatni, hogy Vahoték ezekkel az előadásokkal életben tartották, vagy inkább kiárusították a forradalom eszméjét, ám az kétségtelen, hogy igen szórakoztatóak lehettek. A főhős egyértelműen Lisznyai volt, aki rendszerint cifra szűrben, pitykés dolmányban, zsinórozott palóc ruhában vagy valami más fantasztikus öltözetben, nem ritkán fokossal felszerelkezve penderült a közönség elé, és aki mind a hétköznapi életben, mind pedig nyilvános szereplései alkalmával roppant tehetséggel alakította a duhaj ivócimborát, a gáláns úriembert, a szeretni való bohémet, a hazáért meghalni kész forradalmárt és a nagy költő márvány mellszobrát; egyszóval petőfibb volt még Petőfinél is, viszont cserébe valószínűleg nem is volt teljesen normális. Ő mindig a saját verseit szavalta, míg két vokalistája (az egyikük általában Vahot) inkább szerényen meghúzódott a háttérben, és különböző feldolgozásokkal, Petőfivel, Arannyal és Vörösmartyval szította az egybegyűltek hazafias érzéseit. A show állandó része volt még egy cigányzenekar is, néha dalénekesekkel kiegészülve, ami a szavalatok között különféle örökzöldeket és „nemzeti dalbokrétákat” adott elő a tökéletes hatás érdekében. Egész biztos, hogy már a harmadik perctől kezdve sírva vigadott mindenki.”

Természetesen nem ő volt az egyetlen: „Poéták egész raja támadt, kiknek legnagyobb része czigány és boroskancsók mellől lépett az életbe, s a szomorú napok láncz-csörgésére hetyke sarkantyúpengéssel válaszolt. (…) Mindenki ivott, táncolt, deklamált.“  – így emlékezett vissza a sírva vigadás csúcséveire, azaz a 19. század ötvenes-hatvanas éveire a századfordulón Endrődi Sándor. Még a külföldi látogatók is rácsodálkoztak a speciális magyar partykultúrára:  „A magyar borozás közben sajátságos jellegű, föllelkesült állapotba jut, mondhatnám, hogy az álomlátás bizonyos állapotába, melynek tartalma alatt dalokat s meglepő beszédeket rögtönöz.” – jegyezte fel 1861-ben a francia utazó, Dieudonne Lancelot.

Az tehát kétségtelen, hogy Bajza József valamire nagyon rátapintott a Borénekben; pedig hol voltunk még akkor a szabadságharctól. Ahogy rátapintott Kölcsey Ferenc is, aki egy évvel később, azaz 1826-ban értekezett a nemzeti búsongó jellegzetes magyar figurájáról:

„Ami pedig a nemzeti búsongó karaktert illeti: annyira bizonyos-e, hogy búsongásra hajlás, és a szabadságnak magas érzelme nem férhetnek meg egymással? Búsongás nemcsak szolgaiságnak, de az érzés mélységének következése is lehet. A melankóliás temperamentum kisebb vagy nagyobb mértékű idegen vegyülettel is fátyolt von el a lélek felett; azonban a fátyol hevet és lángot boríthat maga alá. Magány és csend borongásban tartják a melankoliást, az örömnek szelíd kifakadásait ő nem ismeri; de lárma és zaj felriasztják andalgásiból, s innen a zajgó társaságok, s a szilajon csapongó örömmel teljes vendéglés; innen a vadászati és csatázási lárma-kedvelés, s a viszálkodást szülő békétlenség; innen a hirtelen fellobbanás lángja, s a féketlen kiáradozás utáni hirtelen elcsillapodás; innen a nemzeti muzsikának majd a pajkosságig eleven, majd a csüggedésig lassú lángjai, s több effélék. Nem lehet mondani, hogy e tulajdonok a poétai szellemnek utat zárnának; magány és bevonulás a költőnek is sajátja, s édes ének szintúgy szokott a búsongás fátyola alól, mint az örömnek virágbokrai közül zengeni.”

Hogy a sírva vigadást magunk mögött hagytuk-e már, vagy továbbra is ez jellemzi legjobban az érzékeny magyar néplelket, azt most nem fogjuk tudni itt megfejteni; ám az vitathatatlan, hogy sírva vigadni még mindig sokkal jobb, mint egyáltalán nem vigadni.

További cikkeink a témában:

• „Borozás közben a magyar sajátságos, föllelkesült állapotba jut, az álomlátás bizonyos állapotába” – egy külföldi utazó cikke Magyarországról, 1861-ből
• Petőfi Sándor kölcsönkért tízezer forintot egy londoni útra, aztán fellépett egy cigányzenekarral
• Az egész nemzetet tanította csajozni, de mi inkább elfelejtettük: Kisfaludy Sándor titkos élete

kiemelt kép: Fortepan/GGAABBOO