Több egy kultúra, egy életforma megörökítésénél, felkiáltójel az ősi tradíciók pusztulása mellé. Felkavaró üzenet egy távoli világból, melyben a rokonság könnyebben fölfedezhető, mint az egzotikum. Csak figyelni kell.
– így írt 1985-ben a Filmkultúra Marcello G. Tassra díjnyertes filmjéről, amit a brazíliai indián tradíciókról fordított, és aminek bizony magyar vonatkozása is van. A dokumentumfilm operatőre és egyik forgatókönyvírója ugyanis nem volt más, mint Claudia Andujar, egy magyar származású fotográfus, akinél jobban senki nem ismeri janomami indiánokat, hiszen hosszú évtizedeken készített képeket az Észak-Brazíliában élő őslakosokról, és ezen idő alatt igazán különleges kapcsolat alakult ki köztük.
Hogy miként lett az anyai ágon svájci, apai ágon magyar származású fotós a janomamik legfőbb védelmezője, hogyan lett egy magazinos megbízatásból egy életre szóló küldetés, abba most mi is bepillantást nyerhetünk, ugyanis a Néprajzi Múzeumban Indiánok. Lelkek. Túlélők. címmel Magyarországon először látható olyan kiállítás, ami Claudia Andujar munkásságát dolgozza fel. A 124 fotográfia, nagy méretű analóg nagyítások és digitális nyomatok, illetve a további vetített képanyag a Brazíliába érkezést követő magazinfotós időszaktól és kísérletezésektől jutunk el az évtizedeken át a janomami indiánok között készített művészi és aktivista képekig, majd az életmű időskori feldolgozásáig.
A most 92 éves fotóművész és aktivistának a világ számos ismert közgyűjteménye őrzi képeit, de itthon neve nem annyira ismert. Akinek mégis volt szerencséje találkozni a műveivel valamelyik Nyugat-Európai városban járva, az arról számolt be, hogy azok nagy benyomást tettek rá, tudtuk meg a kiállítás két kurátorától, Szabó Magdolnától és Bazsó Borkától. Hozzátették, Claudia Andujar számára nagyon is fontos a magyar származása, ahol teheti, ezt hangsúlyozza is, és ugyan kora miatt már nem tudott eljönni, hogy megtekintse a kiállítást, de járt már Magyarországon, mégpedig az egyik indián vezetővel, Davi Kopenawával akivel még paprikás csirkét is ettek.
Nem tudtam, hogyan kell harcolni a politikusok, a nem őslakosok ellen. Íjat és nyilat adott a kezembe, de nem azért, hogy megöljem a fehéreket, hanem azért, hogy a janomami nép védelmében beszéljek. Ugyan nem janomami, de egy igazi barát
– nyilatkozta róla egyszer Kopenawa, aki népével valóban sokat köszönhet a fotósnak, hiszen neki is fontos szerepe volt abban, hogy 1992-ben a brazil kormány kijelölte a Janomami Őslakos Terület határait, ami lehetőséget ad kultúrájuk és az amazóniai esőerdő megvédésére. Eddig azonban hosszú út vezetett.
Claudia a sikrin-kajapó indiánoknál, 1972 © A művész jóvoltából
Claudia Andujar Claudine Haas néven született Neuchâtelben. Édesapja zsidó származású magyar, édesanyja svájci volt, családjával Nagyváradon éltek, a második világháború azonban mindent megváltoztatott, több családtagját, köztük édesapját is elveszítette, koncentrációs táborokban lelték halálukat. Neki édesanyjával sikerült elmenekülnie, Magyarországon át Bécsbe vezetett az útjuk, édesanyja betegsége miatt nem sikerült tovább haladniuk, és ez majdnem a vesztüket jelentette, de végül sikerült eljutni Svájcba. A történtek, az, ahogyan származásuk miatt családja egy részét kivégezték, és ki híján ő is majdnem odaveszett, nyomokat hagyott benne.
Sem ő, sem édesanyja nem maradt Európában, a fiatal Claudia nagybátyjához költözött New Yorkba, itt egyetemre járt, ahol összeismerkedett Julio Andujarral, aki később a férje lett. Még New Yorkban élt, amikor idegenvezető lett az ENSZ épületében, de a művészetek is nagyon érdekelték, festeni kezdett, majd kipróbálta a fotózást, és ezen a területen egyre nagyobb sikereket ért el. Az ötvenes évek közepén azonban úgy döntött, követi édesanyját Brazíliába, pontosabban São Paulóba. Ugyan nem tudott portugálul, de ez nem jelentett akadályt számára, Dél-Amerikát járva a fotóin keresztül teremtett kapcsolatot a helyiekkel.
New York-i barátai révén szerencsére sikerült megismerkednie a helyi fotós közösség fontos alakjaival is, a művészeti múzeum igazgatója is arra biztatta, hogy folytassa a fotózást, és így ismerkedett meg második férjével, George Love-val, aki szívesen kísérletezett különböző módszerekkel és technikákkal, ez a szenvedélye pedig feleségére is ráragadt. A pár együtt csatlakozott a Realidade magazin szerkesztőségéhez, ami számára társadalmilag érzékeny fotóriportokat készítettek.
Az élet körforgása (Maturacá sorozat)
Az 1960-as években sorozatot adott ki az úgynevezett brazil csoda járulékos áldozatairól, a katonai rezsim alatti gazdasági növekedés időszakáról, amely számtalan nélkülözést hagyott maga után, és sikerült megörökítenie a központba emigráló északkeleti lakosság képeit. A kiállításon több fotó is szerepel ebből az időszakból, láthatunk fotót abból a sorozatból, amit különböző társadalmi helyzetben lévő családokról készített, vagy amiken egy bába, egy csodadoktor vagy a helyi meleg közösség életét örökítette meg.
A tárlat nagy része viszont nem róluk szól, hanem a janomami indiánokról. Egy barátja ajánlására kereste fel őket még 1971-ben, két hetet töltöttek az indiánok területén, és eldöntötte, ide mindenképpen vissza fog térni. Felmerül a kérdés, hogyan sikerült kapcsolatot teremteni velük. Egyrészt ekkor már nem éltek elzárva a külvilágtól, az, hogy egy idegen jár köztük, nem volt olyan szokatlan, de Claudia mégis más volt, vele igazán bensőséges viszonyt sikerült kialakítaniuk, és más fotóshoz talán soha nem kerültek volna ilyen közel.
Urihi-a (A ház sorozat)
A kiállítás kurátorai szerint számított az, hogy ő olyan személy volt, akinek megvoltak az eszközei arra, hogy képviselje őket, tudatták velük, hogy ő azért van itt, hogy segítsen nekik, ezért bizalmat szavaztak neki, egyfajta anyafigura lett. Mivel ő pedig kereste igazi otthonát, egy családot, és körükben úgy érezte, hazatalált, ez segített kialakítani a bensőséges viszont. A hazatalálásban lehet, hogy segített az, hogy amikor még Nagyváradon élt, nagyon sok időt töltött a környékbeli falvakból ingázó cselédekkel, akikkel sokat járta az erdőt, akiktől sokat hiedelemtörténetet hallott mitikus lényekről, visszajáró lelkekről, és a janamomiknál mind a természetközelség, míg a rítusok, a kapcsolat a túlvilággal nagyon fontos szerepet játszik.
Mindeközben teltek az évek, és ahogyan egyre közelebb kerültek egymáshoz, úgy jelent meg a fotózás mellett az aktivizmus. 1977-ben a brazil katonai rezsim kiutasította a régióból, miután elítélte a bennszülött földek telepesek általi kisajátítását, de ez nem gátolta meg abban, hogy tovább képviselje az érdekeiket, 1978-ban Bruce Albert antropológussal és Carlo Zacquini katolikus misszionáriussal megalapította a Bizottság a Janomami Park Létrehozásáért nevű szervezetet, és tizennégy évvel később, 1992-ben a brazil kormány hivatalosan kijelölte az amazóniai biológiai sokféleség védelmére hivatkozva a Janomami Őslakos Terület határait.
A harc persze azután sem ért véget.
Brazíliában is elnöki ígéretek sokasága hangzik el, azután meg jönnek az újabb és újabb garim peirók – az aranyásók –, hogy letarolják, amit csak az útjukban találnak. S magukkal hozzák a betegségeket, a prostitúciót, a fegyvereiket, a halált
– idézte 1997-ben a Magyar Szó Claudia Andujart. Egy másik cikk szerint 1988 és 1990 között minden ötödik janomami életét veszítette az aranyásók által behurcolt malária következtében, és úgy tűnt, sikerült megállítani a betegség terjedését, de két évvel később ismét több tucat indián hunyt el miatta.
Katonai leszállópálya Surucucus régióban (A kapcsolat következményei sorozat)
A betegség elleni védekezés szülte meg egyébként Claudia Andujar egyik legerősebb sorozatát, ez a Marcados, vagyis a Megjelöltek. Egy oltási kampány keretében fotókat kell készíteni az őslakosokról, akiket nevek híján számokkal jelöltek meg. Mindez nagyon ambivalens érzéseket keltett benne, hiszen a holokauszt idején a számok a halált jelentették, a janamomi indiánoknak viszont ez volt az élet záloga.
És érdekes, hogy a fotók – mint ebben az esetben is – nem feltétlenül azért készültek, hogy aktivistaként felhasználhassa azokat, hanem valamilyen más célból, de később mégis fel tudta őket használni arra, hogy képviselje az indiánok érdekeit, munkássága utolsó felében pedig nagyon sok egykori képet gondolt újra, így készült 2002-ben a Janomami álmok című sorozat, egykori diákat és negatívokat helyezett egymásra, hogy egy mitikus álomvilágba repítsen minket. Ahogyan teljesen új értelmezést kapnak az infravörös technikával készült képei is, ha tudjuk, hogy Brazil Szövetségi Kormánynak volt egy RA-DAM programja, amivel a máshogy elérhetetlen területeken lévő természeti kincseket akarták felkutatni, és hogy Andujar ehelyett az aranyásók nyomait mutatja meg ezzel a módszerrel.
Felmerülhet sokakban a kérdés, hogy nőként hogyan sikerült mind fotósként, mind aktivistaként boldogulnia olyan területeken, amelyekről azt gondolnánk, a férfiak vannak előnyben. Mint megtudtuk, nem volt egyszerű a kezdet, de New Yorkban szerencsére megnyíltak előtte az ajtók, és miután kellően meggyőző portfólióval rendelkezett, már könnyebben mentek a dolgok, a Realidade szerkesztőségében pedig több női fotográfus is dolgozott. Aktivistaként pedig már előnyt jelentett, hogy ismert és elismert fotós volt, és szerencsére olyan emberek vették körül, akik vele együtt szálltak harcba a számára fontos ügyért, nem egyedül kellett megvívni a csatáit, és azokat a tapasztalatokat, amik az ENSZ-ben szerzett, nyilván szintén tudta hasznosítani.
Toototobi, Amazonas állam (A kapcsolat következményei sorozat)
Mint a kiállításról készült közleményben írják, Andujar a női alkotókra jellemző, érzékiséggel telített látásmóddal, kevésbé megszokott felfogásban mutatja be a kultúrák és közösségek tereit, mindennapjait. Ez pedig nagyon sokat segít abban, hogy közel tudja hozni képeiknek szereplőit hozzánk, ezt magunk is érzékeltük, mert hiába van egy óriási teremben a kiállítás, mégis hihetetlenül intim közelséget sugároznak a képek. Hozzá kell tenni, az, hogy a képek nagy többsége portré, az a kurátorok választása volt, de így még könnyebben megy a bevonódás, hiszen emberként legkönnyebben más emberekhez tudunk kapcsolódni.
A janomami indiánoknak pedig továbbra is szüksége van a segítségünkre, 2023 januárjában arról szóltak a hírek, hogy a brazil hatóságok népirtás gyanújával indítottak vizsgálatot az őslakos janomamik rendkívül súlyos helyzete miatt. A rezervátumban több száz janomami gyermek halt meg alultápláltságban, a halálesetek összefüggésbe hozhatók a bányászat és a fakitermelés okozta vízszennyezéssel azokon a sűrű erdős területeken. Flavio Dino igazságügyi miniszter kifejtette, alapos okkal feltételezik, hogy az ország északi, esőerdők borította részén élő őslakosok nem kapták meg a nekik szánt élelmiszersegélyeket és egészségügyi ellátást.
Becslések szerint 28 ezer őslakos él a janomami rezervátumban. Vadásznak, kis méretű égetéses földművelést folytatnak, és kis, szétszórt, félig állandó falvakban élnek. Az egészségügyi minisztérium múlt héten közölt adatai szerint tavaly 99 gyermek, köztük 67 egy éven aluli halt meg a Portugália nagyságú területen, egyebek között a megfázás szövődményeiben, kiszáradástól, vérzéses megbetegedésektől vagy súlyos alultápláltságtól. Ezenkívül 2022-ben több mint 11 500 maláriás megbetegedést is regisztráltak a körükben, ami 50 éve a legtöbb, írta a hvg.hu.
Az Uxiu faluból érkezett Ixiti és Waikama a meglátogatott közösségi házban (A reahu sorozat)
Ugyan Claudia Andujar már az utóbbi húsz évben főleg archívuma gondozásával foglalkozik, továbbra is szívén viseli a janomami indiánok sorsát, például úgy, hogy minden eladott kép árának egyharmadát érdekvédelmi munka támogatására fordítják.
Remélem, lesznek mások, akik folytatják majd a harcot, amikor én már nem leszek, és hogy a janomamik megtanulnak védekezni a rájuk leselkedő veszélyek ellen. Remélem, menni fog nélkülem is. Csakis ebben bízhatok
– nyilatkozta tavaly az akkor 91 éves művész.