Szülőfalum egyik legmesésebb alakja Manka néni volt, akiről kislány koromban mindig úgy hittem, arisztokrata vér folyik az ereiben: szépsége, tejfehér bőre, ezüst haja, sikkes stílusa, művelt beszéde, kedves hangja, finom ékszerei nem engedtek más magyarázatot. Mindig, amikor iskola után elsétáltam a háza előtt, titkon abban reménykedtem, hogy kint ül majd a kerti hintában, tartása egyenes és nemes lesz, sziluettjét a napfény rajzolja, törékeny kezében pedig hófehér paraplét fog. Sokszor láttam róla ezt a képkockát, a napernyőre pedig azóta is úgy gondolok, mint az egyik létező legsikkesebb kiegészítőre – bizonyítékul pedig elhoztam néhány archív fotót a Fortepanról.