Ma reggel jól megkaptam a magamét az egyik szomszédomtól, amikor meglátta, hogy ez zacskó ételt hagyok a bejárat mellett. A főváros forgalmas pontján lakom, emberek ezrei gyalogolnak el naponta a kapu előtt, vagyis ideális hely ahhoz, hogy néha kitegyek egy pár cipőt, egy fél üveg bort, egy kabátot, könyveket, vagy olyan ételeket, amiket valaki még jóízűen elfogyaszthat, mert minden háztartásban előfordul, hogy nem fogy el a kenyér, a háziasszony 5 adag gulyásleves helyett 10-et főzött, mert nyaralás előtt nem árt kiüríteni a hűtőt, mert az ember nem bír heti háromszor rakott krumplit enni.
Mindig kényesen ügyelek arra, hogy a kihelyezett csomag tiszta, rendezett és zárt legyen, hogy undor helyett egy kis megkönnyebbülést érezhessen az, aki kinyitja. Hiába érveltem okosan, szomszédom úgy leteremtett, mint általános iskolában a helyettes matektanár, aki fa vonalzóval verte az asztalomat, amikor nem ment a bennfoglalás.
- Ideszoktatom őket!
- Nem ingyenkonyha ez!
- Különben is, nem szeméttároló ez! – érvelt összefüggéstelenül. Hiába magyaráztam neki, hogy a világ számtalan pontján ez bevett szokás, hiába érveltem, hogy tonnaszámra kerülnek az értékes élelmiszerek a kukákba, éreztem, nem tudok olyat mondani, amivel meggyőzhetem. Egyedül akkor nyugodott meg, amikor megígértem neki, hogy soha nem hagyok fel ezzel a szokásommal, de legközelebb egy kapuval arrébb teszem le a szeretetcsomagot.
Persze azt is hozzátettem, ha ő lesz éhes, kopogjon be bátran, mindig jut számára egy-két falat.
MTI Fotó: Sóki Tamás
Olvasd el ezt is!
Kutyapiszok az utcákon: szerinted mi a megoldás?
“Oda kellett volna mennem hozzád!” – Levél a nőhöz, aki a metrón zokogott
„Nekem a Balaton…” – Először látta a magyar tengert a lyukóvölgyi, háromgyermekes család