Sokat változott Ferencváros, de néha még most is a szociális munkások veszik meg a gyógyszert

Kempf Zita | 2017. Augusztus 26.
Nemrég rozsdaövezet volt, élén a jelképévé vált "Dzsumbujjal". Mára egyes részei bámulatos átalakuláson mentek keresztül. A kerület ma már nem a lecsúszó rétegeké: a lakosság igen vegyes. Ugyanakkor be is zárkózik. Íme, a főváros IX. kerületének, a Ferencvárosnak a múltja és jelene - ahogy az itt dolgozó szociális munkások látják.

Szociális munkások vezetőivel beszélgetek. Azzal a néhánnyal, aki megmaradt a pályán a kilencedik kerületben. Hozzájuk tartozik a helyi házi segítségnyújtás és étkeztetés rendszere, az Idősek Klubja, a Szenvedélybetegek Nappali Intézménye, a Család- és Gyermekjóléti Központ, az Ifjúsági Iroda, a Díjhátralékkezelő Csoport, a LÉLEK-Pont és Utcai Szociális Csoport és a Gyermekek Átmeneti Otthona. Intézmény van bőven, de ettől még előfordul, hogy nem marad eszköz a kollégák kezében, legfeljebb annyi, hogy saját pénzükből dobják össze a hétvégi kenyérre valót.
Vérné Holló Krisztina, a Család- és Gyermekjóléti Alapellátási Egység szakmai vezetője, Dobák-Kiss Tímea, a Család- és Gyermekjóléti Központ szakmai vezetője és Vibling Géza, a Ferencvárosi Szociális és Gyermekjóléti Intézmények igazgatóságának igazgatóhelyettese meséltek az átalakuló Ferencvárosról.

Budapest IX. kerülete sokáig afféle rozsdaövezet volt, versengésben a „nyolccal”. E korszakának jelképe a „legendás” Dzsumbuj (Illatos út 5. a., b. és c.) volt, ez a ma már nem létező szükséglakás-blokk az Illatos és a Gubacsi út sarkán. A középső Ferencváros volt a másik gócpont. Vaskapu, Viola, Földváry, Koppány, Gát – sorolja az egykor hírhedten zűrös utcákat Dobák-Kiss Tímea, a Család- és Gyermekjóléti Központ szakmai vezetője, aki tizenkét éve, családgondozóként kezdett itt. „Kemény élet volt errefelé, de néha úgy gondolok vissza erre az időszakra, hogy legalább sok hasonló helyzetű ember élt együtt tudták egymást segíteni.”

Vágóhíd utca-Vaskapu utca sarok (Fotó: Hernád Géza)

Az egykori Dzsumbujt, ahol kis, komfort nélküli lakások sorjáztak, három éve bontották le. Addigra a IX. kerület látványos átalakuláson ment keresztül: a városrehabilitáció keretében rengeteg magántulajdonú társasház épült, az önkormányzati bérlakásokat felújították, melyek egy része továbbra is szociális bérlakásként funkcionál, egy részét piaci áron adják ki, a beton helyén parkosítottak, a lakosság félig-meddig kicserélődött.

Az Illatos út 5. a., b. és c. lakóinak kétharmada a kerületben kapott lakást, bár jelentős részük a készpénzt választotta bérlakás helyett. Sokan, akik máshol kaptak lakást, a mai napig visszajárnak, merthogy a kapcsolatrendszerük “itt maradt, a kerületben.”

Komfort nélkül

„Mi próbáltunk mindenkit a cserelakás választás felé orientálni, de nyolc-tízmillió forint készpénz nagyon csábító tud lenni. Úgyhogy a többségük újra itt van valahol… Volt olyan család, amelyik Baktalórándházán vett házat három millióból, de nem tudott megszokni ott, és már itt vannak megint, csak már lakás nélkül.”

Vendel utca (Fotó: Hernád Géza)

Bizony, a komfort nélküli lakásoknak megvan az a sajátossága, hogy alacsony a rezsiköltség. Többen is voltak, akik – miután beköltöztek az összkomfortos lakásba – emiatt halmoztak fel óriási tartozást: nem szokták meg, hogy ezeket a tételeket fizetni kell. Az idősebbeknek pedig más a tipikus problémájuk. „Nekik egyszerűen a változás volt nehéz – még ha jobb körülmények közé kerültek is. Sokan közülük nem találják a helyüket, a hidegben is kint ülnek az ajtó előtt, várják, hogy hozzájuk szóljon valaki.”

Más emberek, más közösség

A kerület ma már nem a lecsúszó rétegeké, a lakosság igen vegyes. Megjelentek az iskolázottabbak, tehetősebbek, akik „bezárkózva élnek, autóval bemennek, lehúzzák a garázsajtót, és legfeljebb a játszóra mennek ki”. Régebben máshová hordták iskolába a gyerekeiket, ma már kezdik visszahozni.

Mások a problémák is, amikkel a kliensek érkeznek. A IX. kerület családgondozóinak évtizedeken át a legtöbb munkát a mélyszegénységből fakadó gondok adták, ma már olyan szolgáltatásokat is felvállalnak, mint pszichológiai tanácsadás, családkonzultáció, mediáció, jogi tanácsadás. „Megjelentek a tanultabb ügyfelek, akik közül sokan ügyvéddel jönnek. Adott esetben jogi csörtéket vívunk azért, hogy egyáltalán beengedjenek egy környezettanulmányra, hogy elvégezhessük a munkánkat.”

Gát utca (Fotó: Hernád Géza)

A középosztálynak ugyanis nem anyagi, hanem leginkább lelki segítségnyújtásra van szüksége. „Bántalmazás, párkapcsolati erőszak, érzelmi elhanyagolás… – ezek nem függnek társadalmi hovatartozástól.”

Bár egyre kevesebb a komfort nélküli lakás (vagyis ahol például a folyosón van a közös vécé), de azért maradt belőlük a Haller utcától délre, „oda még nem jutott el a tömbrehabilitáció”. (Három évvel ezelőtt még maga a Gyermekjóléti Központ épülete is ilyen, komfort nélküli lakásokból állt.) A mai napig léteznek szegregátumok, akár egész háztömbök, ahol „mindenki az ügyfelünk”.

Növekvő távolság

A növekvő társadalmi különbségek növelték az elégedetlenséget is, az iskolában például jobban látják a szegényebb gyerekek, hogy mennyire messze vannak a bizonyos vágyott státusztól. A szakemberek szerint ez hozza magával a „mindennapi bűnözést” a kamaszok között. „Mindenképp meg kell szerezni a jó telefont, a jó ruhát, mert akinek nincs, az suttyó, azt el kell taposni.”

Gát utcai társasház (Fotó: Hernád Géza)

Ez a fajta frusztráció nemcsak a mélyszegényekre jellemző a szociális munkások szerint, hanem a lecsúszó középosztálybeliek gyerekeire is. Ők azt élik meg, hogy közel vannak a lehetőségekhez, de mégsem részesülnek belőlük.

Régen sokféle szervezet igyekezett lefoglalni a fiatalok szabadidejét, ám a legtöbbje megszűnt mára. „Volt Közért Egyesület, Ferencvárosi Tanoda és hasonlók, amik mind a halmozottan hátrányos helyzetűekkel foglalkoztak.”

Léthatáron

A munkatársak szerint a legsebezhetőbb réteg jelenleg az egyedülálló anyáké. „Van egy ügyfelünk, aki három gyermeket nevel egyedül. Ahhoz, hogy el tudja tartani őket, három munkahelyen dolgozik. Nemrég valaki bepanaszolta a gyámügynél, hogy nem fizeti be a gyerekeknek az ebédet, inkább péksüteményt ad nekik helyette. Kiderült, hogy nem tudott volna úgy bemenni a szülőire befizetni az ebédet, hogy ne rúgják ki a munkából.”

„De olyan anyát is ismerünk, aki csak úgy tudta kifizetni a tartozásait, hogy egy évre átmeneti otthonba adta a gyermekeit, amíg elég pénzt gyűjtött több műszakos munkában.”

Gát utcai társasház (Fotó: Hernád Géza)

A munka sokaknak kulcskérdés, és mostanság több az álláslehetőség, mint öt-tíz évvel ezelőtt. Az állandó munkahely azonban még mindig ritka érték a kevésbé iskolázottak között. „Sokan élnek úgy, hogy hol van munkájuk, hol nincs, hol kifizetik őket, hol nem. Gyakran csak a próbaidőre vesznek fel egy csapatot, hogy aztán lecseréljék a következőre, így használva ki az állami támogatást. Nem egy embert ismerünk, akivel ide-oda sakkoznak.”

„Vagy épp megvetetik velük a munkaeszközöket, a munkaruhát, a lapátot – mert ilyen is előfordul.”

„De olyan is van, aki inkább alkalmi feladatokat vállal, mert azt nap végén kifizetik, vagy legfeljebb heti bér van. Egy férfi elmondta, hogy próbált fix munkát találni, de nem bírta ki, hogy egy hónap múlva kapjon először fizetést, mert fizikai munkásként étel nélkül szédelgett munka közben.”

„Ha meg jön a munkaügyi ellenőrzés, sokan tudják, hogy futniuk kell – aznapra pénzt sem kapnak. Persze sokan vannak azok, akik eleve nincsenek olyan fizikai vagy mentális állapotban, hogy dolgozni tudjanak.”

Gát utca (Fotó: Hernád Géza)

„Ráadásul ebben a körben nem igazán türelmesek a munkaadók. Ha valaki nem megy be dolgozni, mert beteg a gyerek, akkor többé ne is menjen.”

A nyugdíjasok egy része is anyagi problémákkal küzd. Velük azért nehéz, mert ők nehezen szánják rá magukat arra, hogy segítséget kérjenek. „Ha nem esznek, akkor is befizetik a rezsit.” Megdöbbentő, de sok nyugdíjas tartja a víz felett a gyerekét, merthogy a nyugdíj az egyetlen kiszámítható bevétel a családban.

„Ha azonban már megvan a kapcsolat, akkor az idősebbekkel könnyű dolgozni, csak időigényes. Elég sokan magányosak, csak mesélnék az életüket…”

A munkatársak úgy érzik, sokszor egészségügyi problémákat kellene szociális eszközökkel megoldaniuk, „és ez egy lehetetlen küldetés, valljuk be” – teszik hozzá. „Mikor bezárt a Lipót, sokan nálunk kötöttek ki. A pszichiátriai járóbeteg-szakrendelés iszonyú tömegeket lát el, ott legfeljebb gyógyszerfelírás zajlik, nem terápia.”

Márton utca (Fotó: Hernád Géza)

Makacsul tartja magát az a képzet, hogy egyesek „segélyekből élnek” – ám ilyen, rendszeres segélyek nem igazán léteznek. Alkalmi segítséget – például lakhatást segítő támogatást vagy adósságcsökkentési segélyt – lehet kérni indokolt esetben, de „ebből megélni sosem lehetett” – mondják.

Pénz nélkül, empátiával

A Család- és Gyermekjóléti Szolgálat/Központ például egyáltalán nem ad készpénzt, legfeljebb kérelmeket közvetít az önkormányzat felé. Ez rendben is van így, hiszen az intézmény elvesztené a speciális funkcióit, ha pénzosztó hellyé minősülne át. Ám az gond, hogy egyfajta krízisalap sem létezik már, vagyis olyan keret, amihez lehet nyúlni, ha igazán nagy baj van. „Előfordul, hogy ott vagyunk a családnál, és látjuk, hogy egész hétvégére étel nélkül maradnak. Vagy végre indulhatna az anya a gyerekével a titkos anyaotthonba, de nem tud vonatjegyet venni.”

Noha ebben a szakmában alapvető hibának számít, ha a szociális munkás saját pénzéből ad a kliensének, az igazság az, hogy mindenki megteszi legalább egyszer, sőt, van, hogy többen összedobják a hiányzó összeget. „Nem hagyjuk ott hétvégére kenyér nélkül” – mondják, vagy „a 39 fokos lázas csecsemőt gyógyszer nélkül, mert nem tudják kiváltani”.

Sobieski János utca (Fotó: Hernád Géza)

A társadalmi lépcsősor alján itt, a „kilencben” is a hajléktalanokat találjuk, akiknek a jelenléte megosztja a helyieket. „Van, aki eteti őket, más panaszt ír ellenük.”

A kerületnek van ugyan speciális programja, a LÉLEK Program, melynek keretében a hajléktalanlétből az arra képesek szociális bérlakásba juthatnak, de ez – kétévente – csupán hat családnak lehet ugródeszka. A programba kerülés feltételeinek megfelelő családok, párok két évig lakhatnak olcsó bérlakásban. Feltétel, hogy legyen stabil jövedelmük, és hónapról-hónapra takarékoskodjanak. Közülük évente egy-két család képes továbblépni – bár a továbblépés is csupán önkormányzati bérlakást vagy piaci albérletet jelent.

A Lehetőségek Iskolájában mód van rá, hogy bárki befejezze a nyolc általánost, vagy ingyenesen képzettséget szerezzen, még a gyermekfelügyeletet is segítenek megoldani. Ezzel együtt a dolgozók azt mondják: átfogó társadalmi problémákat nem lehetséges egyéni esetkezeléssel megoldani, főként, ha alig tudnak valakit munkához segíteni.

Thaly Kálmán utca (Fotó: Hernád Géza)

A közelmúltban sorra derültek ki szörnyű gyermekbántalmazási esetek, amelyeket részben itt, az alapellátásban lehetne időben észrevenni. Ám ez nem ilyen egyszerű, hiszen míg egy kisgyerek nem kerül be a kötelező óvodába, meglehetősen védtelen, és ami történik, az a négy fal között történik. „Ha gyerekorvostól vagy a védőnőtől nem érkezik bármiféle vészjelzés, akkor sajnos ott is marad” – mondják a szakemberek. A gyermekvédelemben dolgozók gyakori dilemmáját is elmondják: ha a gyermek nem azért van elhanyagolt állapotban, mert a szülő nem gondoskodó, hanem mert nem telik rá miből, akkor nem tudják, mivel tesznek jobbat (rosszabbat): ha jelzik a gondokat az illetékes hivatalnak, vagy ha hallgatnak róluk. Sokszor így vannak ezzel a védőnők, sőt a szomszédok is. „Jó lenne, ha ilyenkor azt lehetne jelezni, hogy ilyen és ilyen segítségre lenne szüksége a családnak, és ez nem azt jelentené, hogy kiemelik a kicsiket a családból, hanem azt, hogy valamiféle megoldást keresnek a helyzetükre.”

A legnehezebb esetek

„Sajnos egy szexuális abúzus vagy lelki terror sokáig észrevétlen maradhat, merthogy nincsen egyértelmű nyoma, és erről beszélnek az emberek a legkevésbé. Ha kap egy pofont a gyerek, azt olykor maguk a szülők mondják el, habár tisztában vannak vele, hogy nem szabad ezt tenni. De más dolgokról senki nem beszél, azt csak viselkedésváltozásból, mondjuk szorongásból vagy túlszexualizált magatartásból lehet észrevenni, de ez egyáltalán nem egyszerű. Főként, ha iskolázott elkövetőről van szó, aki ügyesen tagad.”

„Nagyon meg kell gondolnunk, hogy milyen bejelentést teszünk, mert már a gyanú is súlyos következményekkel járhat.”

Gát utca (Fotó: Hernád Géza)

A fizikai bántalmazás ellen tenni is könnyebb. Vannak családok, ahol a szülők egyszerűen nem ismernek más nevelési technikát, vagyis először ők maguk szorulnak segítségre, felvilágosításra. Elsőként meg kéne nézni, hogy van-e esély a változásra, vagy mindenképp ki kell emelni azt a gyereket? Azon vagyunk, hogy minden gyerek a vér szerinti családjában nevelkedhessen, de persze nem minden áron. Csakhogy ebben nagyon nehéz megtalálni a középutat.”

Ha éveken át folyik a bántalmazás, gyakran a terepen dolgozó szociális munkást vonják felelősségre. „Pedig korántsem biztos, hogy ő hibázik!” – mondják a ferencvárosiak. „Ez egy rendszer, gyermekvédelmi rendszer. Vagyis több ponton elcsúszhat a dolog a legnagyobb jóindulat mellett is. Persze mindig lehet bűnbakot csinálni a családsegítőből…”

Úgy vélik, sok szakember épp emiatt tűnt el a „nagy, országos visszhangot kiváltó ügyek” után a rendszerből: nem vállalják a kockázatot. „Azokban az ügyekben az orvos nem jelzett, a védőnők nem hibáztak, viszont a gyámügyes kollégákat, illetve a családsegítőket elmarasztalták, miközben a mi munkatempónk is végtelenül feszített, nem beszélve a rengeteg adminisztrációs kötelezettségről. A munkaidő itt sosem nyolc óra.”

Kik maradnak?

„Rémisztő területté vált a gyermekvédelem, nehéz ide csábítani bárkit is. Nálunk most három üres hely van. A frissen végzettek meg sem jelennek. Felhívtuk a bevált gyakornokainkat. Az egyik külföldön dolgozik, a másik kormányhivatalban, a harmadik biztosítási ügynök…”

„Fizetés? Az most már tök mindegy, mert aki még itt van, az nem a pénzért maradt úgysem.”

„Közben meg ez a terület sok öngyógyításra váró embert vonz, ami elég veszélyes. Úgy jelentkeznek szociális képzésre, hogy fogalmuk sincs, mi ez a munka, csak a harmadéves gyakorlaton jönnek rá. És nem nekünk, ahová terepgyakorlatra jönnek a hallgatók kéne kimondani három év képzés után, hogy valaki alkalmatlan.”

Exit mobile version