Kisgyerekeimmel sokszor megfordulunk a 74-es troli vonalán, aminek egyik megállója a Vakok Intézete. Ha kinézünk az ablakon, mindig látunk néhány fehér bottal közlekedő világtalant a forgalmas kereszteződés melletti járdákon. Bölcsis ikreimnek és ovis lányomnak eddig fel sem tűnt, hogy ezek az emberek kicsit mások, mint mi, de a minap néhány megállóval az intézet előtt felszállt a trolira egy fiatal, csinos lány.
Fehér bottal.
Magabiztosan és kedvesen mosolyogva ügyeskedett az ülések között, mégsem tudott helyet foglalni. Felpattantam, de nem igazán voltam biztos abban, hogyan is segítsek neki, egyáltalán szükség van-e rám? Az ember feszeng, ha egy “hátrányos helyzetű” emberrel hozza össze a sors. Gyarlók vagyunk. Talán sokan még a fejüket is elfordítják, nehogy ártsanak jó szándékukkal. Vagy mert jobb nem is tudomást venni arról: az életnek nemcsak napos oldala létezik. Manapság még mindig tabunak számítanak bizonyos témák, pedig fontos lenne beszélgetnünk róluk. Talán csak egy kis bátorság kell hozzá némi humorral és tapintattal vegyítve…
Vakvezető kutya vizsgája Újpesten (Fotók: Neményi Márton)
Bevallom, eleinte én is zavarban voltam. Főleg mert mellettem ült a lányom, és láttam rajta: nem igazán érti a történteket. Válaszokat várt. A fiatal nő viszont annyira bájos és közvetlen volt, hogy vettem egy nagy levegőt és miközben hellyel kínáltam, megkérdezem a legszakavatottabb személyt a témában: őt.
Vajon hogyan is kell segíteni egy vaknak az utcán és a járműveken?
“Először mindenképp szólj hozzánk! Ne érints meg bennünket, mert a váratlan mozdulatoktól megijedhetünk. Csak szólíts meg, és egész nyugodtan kérdezz rá: miben és hogyan tudsz közreműködni? Egyáltalán kell-e. Ismerős helyen ugyanolyan jól tájékozódunk, mint ti, akik láttok. Sok nemlátó direkt nem akar másokra támaszkodni, inkább egyedül boldogulnának, de ezért ne haragudjatok rájuk! Én most például először járok erre, szóval kérném is a segítséged, ha ugyanott szálltok le, mint én. Leszálláskor elég, ha csak a lépcső melletti korlátra teszed a kezem és megmondod, hány fokot lépjek le. Bár azt meg is jegyeztem felszálláskor. Aztán beléd karolnék, ha nem gond” – tanácsolt a lehető legtermészetesebben és közben végig mosolygott, kedvesen mutogatott.
Aznap Csipivel a mi dolgunk is arra vezetett, amerre az övé. Egy helyen kellett leszállnunk. Még jelezni is majdnem elfelejtettem, mert annyira jól esett elbeszélgetni a különleges utassal.
A megállóban, ahogy tanította, egyik kezemmel fogtam kislányom kezét, másikkal az övét szorítottam. Kicsit úgy éreztem, boldogul ő nélkülünk is, mert olyan gyorsan szedte lépteit, hogy szinte már azt éreztem: ő vezet át engem a hosszú zebrán.
Mintha minden nap arra közlekedne… Út közben megvitattuk, milyen szörnyű, hogy fogorvoshoz rohanok éppen, ő pedig mennyire izgatott, mert a gimnázium előtt találkozik valakivel.
“Hát akkor, jó szórakozást a fogorvosnál! Nem irigyellek, de nagyon szorítok neked!” – kívánt nevetve sok szerencsét, majd az addig kissé megilletődött ötéves lányomhoz fordult.
“Nagyon aranyos vagy, hogy te is segítettél nekem, köszönöm szépen!” – simogatta meg Csipi arcát.
A különös találkozás után úgy éreztem, valamit mondanom kell a lányomnak, de végül megtörte a csendet: “Miért segítettél a néninek? Nem is volt öreg, de akkor miért volt nála bot? Semmit se lát? Azt a piros lámpát se, meg téged se? És engem látott? De ha nem lát, akkor miért volt nyitva a szeme? Én is lehetek vak?”
Amíg a fogorvoshoz értünk, beszélgettünk arról, mi az, ha valaki kicsit talán más, mint a többiek. Hogy igenis fontos a pillanatnyi figyelmesség, az idegen kedvesség és az önfeledt nevetés.
Csipi kérdezett arról, hogy valaki miért vesztheti el a látását, hogyan és miként tud boldogulni fehér bot vagy kutyák segítségével. Először kicsit megijedtem a feladattól, magam is feszengtem ahogy a Vakok Intézete elé kanyarodott a troli. De a fogorvosi rendelőben már örültem annak, hogy sikerült átlépni saját korlátaim, s mindezt a lányom is látta. Néhány év múlva neki talán már a világ legtermészetesebb dolga lesz átkísérni egy nemlátót a zebrán.
Hogy a fiatal nő más volt, mint a 74-es troli többi utasa vagy az utcán rohanó emberek többsége, az egész biztos. Mosolygott. Viccelődött. Hangosan nevetett. Beszélgetett. Örült. Valósággal ragyogott. És az elhanyagolható tény, hogy éppenséggel egy fehér bot is volt a kezében…