Van egy utca Budapesten, nagy, széles, a maga módján fontos is, mégis olyan az egész, mint egy patinás épület, amit valahogy elfelejtettek műemlékké nyilvánítani, elköltözött belőle mindenki, úgyhogy szépen rohad le. (Végül is pontosan erről van szó.) Pedig gyönyörű lehetne, sőt most is az, ha hagyjuk, hogy elidőzzön rajta a tekintet és megpróbálunk keresztülnézni a koszon és a pisifoltokon.
Ez a Baross utca, annak is a körúton kívüli része (tehát a háromnegyede), amely különösebben központi hely sosem volt, mégis Budapest egyik legérdekesebb, legfurcsább helye volt. Mit volt, ma is az!
Az biztos, hogy nem ismernénk rá, ha visszautaznánk 150 évet: tanyák, farmok, majorságok, legelésző állatok. A 19. század közepén kezdtek beköltözni a kisiparosok, a Baross – akkor még Stáczió – utca azonban még sokáig Pest vidéke volt.
Képeslap 1916-ból (Forrás: Wikipédia)
Ide költözött Jókai Mór is 1868-ban. Konkrétan a Koszorú sarkára: teljesen odáig volt a hatalmas, vidéki kúriától, amelyben földesúri életet tervezett (mérsékelten jött össze) úgy, hogy közel volt a pesti élet. Azokról az utcákról van szó, amelyek 130 év múlva Dopeman dalszövegeiben bukkannak majd fel.
A század vége felé elindult a villamosközlekedés, az Orczy térig járt (tehát végig a Barosson), a városban ez volt az egyik első vonal. Kiépítése kész műszaki-közlekedéstechnológiai bravúr volt, a Barossnak ugyanis nem csak a környéke nem emlékeztetett a mai állapotokra, hanem maga az utca sem. A hepehupás, kanyargós úton végül sikerült lefektetni a síneket. Az ötvenes évek elején szüntették meg, drága volt és fölösleges.
A huszadik század elején kezdődött a Baross fénykora. Sosem volt különösebben posh környék, mégis ide járt mindenki, aki tisztességes, minőségi ruhákra, bútorokra vágyott. 15 gyár, 80 műhely és 269 üzlet – írja az Urbanista blog. Itt dolgozott a munkásosztály elitje, miközben felépültek köréjük a jellegzetes neoklasszicista, szecessziós – mindegy is: csodás! – épületek. Igaz, egy 57-es beszámoló szerint ezek többsége „rossz állékonyságú”, azaz a forradalom alatt különösen rosszul viselték a golyózáport.
A Barossban a szocializmus alatt is a kárpitosok voltak az urak, cégéreik, névtábláik jó része a mai napig olvasható, vagy így-úgy kivehető. A környék ekkor persze már javában rohadt, sűrű volt, társadalmilag is megroggyant, lumpenproletárokra és szegény munkásokra cserélődtek a büszke iparosok, rehabilitálni, az épületekkel a tűzoltáson kívül bármit kezdeni senki nem akart.
Fotók: Neményi Márton
A többit pedig már mindenki tudja: a rendszerváltás vagy sehogyan sem érintette a nyolckert, vagy rosszul; jött a munkanélküliség, az alkohol, a drog, szegénység, kilakoltatások, egymást váltották a korrupt, ingatlanmutyi-függő önkormányzatok és a legfeljebb tüneti kezelést vállaló rendőrség.
A kamerarendszernek és a hajléktalanellenes rendeleteknek hála a közterületi szabálysértések, bűncselekmények statisztikája nem vészes, azokból a legendákból, hogy az embert itt fényes nappal megkéselik, kirabolják, lelövik és megverik (tetszőleges sorrendben) mára semmi sem igaz; a Baross persze így sem túl szép látvány. (Az ártalomcsökkentésben utazó civileket is elzavarták, úgyhogy senki ne lepődjön meg, ha eldobált fecskendőket lát!)
Nem tudom, feléledhet-e, nem tudom, szerepel-e bármilyen önkormányzati tervben, egyelőre csak a bezárt boltok, málló domborművek és a templomfalon sorakozó pisifoltok sorakoznak, ronda szocreál üveg- és betonépületeken tükröződnek a rogyadozó szecessziós homlokzatok.
Mégis – illetve pont ezért – ellenállhatatlanul romantikus az utca, amely képes nap- és évszakonként teljesen más arcát mutatni. Legtöbbször magamnak sem tudom megindokolni, miért szeretem, azon kívül, hogy más választásom nagyon nincs, itt lakom én is.
Mutatom.
