Bingó az első kutyám, szeptemberben múlt 12 éves. Még egyéves sem volt, amikor örökbe fogadtam. Sorsszerű találkozásunk előtt is szívemen viseltem a kivert állatok sorsát, de amióta Bingóval az élethossznál is tovább tartó szövetséget kötöttünk, még inkább próbálok jót tenni azokkal az állatokkal, akiket magukra hagytak, akik sokkal jobb sorsra érdemesek. Néhány hete ismerkedtem meg Győrffy Viktóriával, az Ebremény Kutyavédő Egyesület koordinátorával.
Szóba hozott valakit, akiért eddig minden követ megmozgattak, mégse gondolta eddig senki, hogy hazavinné, vele gömbölyíteni ki családját.
Pedig semmi olyat nem lehet felhozni ellene, ami miatt ő nem érdemelné meg az otthon melegét. Ő Remény, az egyesület legrégebbi lakója. Beültettem három kisgyerekemet a kocsiba és meglátogattuk őt. Mindannyian nagyon vártuk a találkozást!
– Már mindent megpróbáltunk, mégse kell senkinek, pedig te is láthatod, hogy mennyire emberközpontú, milyen barátságos – kezdte Viki, aki Reményen kívűl évente több tucat árva kutyának és macskának próbál gazdit keresni.
– Nagyon nehéz sora volt szegénykémnek. Borzalmas körülmények között élt, 6 évig láncon volt, soha nem sétálhatott kedvére, még abban a szörnyű udvarban sem, ahol tartották. Csontsoványan került hozzánk, azt hittük, nem marad meg. Hosszú folyamat volt, mire végre elérte a megfelelő súlyt és rendbehoztuk azt, amit megbocsáthatatlanul műveltek vele az évek során.
Remény heves szimatolások közepette örömmel vette el gyerekeim kezéből a neki szánt jutalomfalatokat. Ügyesen sétált pórázon, még az ötéves lányomat sem húzta. Nem zavarta a gyerekzsivaj, sőt annyira boldog volt, ha megsimogatták, megölelték alig hároméves ikreim. Minden kedves szóért hálás volt, engedelmesen leült, ha arra kértem. Ugyan már belépett a nyugdíjas korba, mégse mondaná meg róla senki, hogy 10 éves. Szőre selyempuha, minden percben derűlátó, pedig lenne miért keseregnie, ő mégsem teszi. Kiegyensúlyozott, alkalmazkodó, ám mégis magányos kutyusnak tűnt.
– Szinte bárkinek jószívvel ajánlanám. Látod, a gyerekeket szereti, mindenki felé bizalommal fordul, kertbe és lakásba is szívesen beköltözne, nőstény kutyákkal is jól kijön. Minden gazdátlan kutya megérdemelné a szerető családot, de Remény aztán végképp. Neki nem kell luxus, ő nem vágyik másra, csak arra, hogy abban a néhány évben, ami még hátravan neki, valaki őszintén szeresse. Ha érzi a biztonságot, viszontszeret, ezt garantálom. – próbálta szavakkal is “eladhatóvá” tenni Reményt Viki, pedig erre semmi szükség nem volt. Ugyanis ez a kutya önmagáért beszél. Csak látni kell ahhoz, hogy valaki beleszeressen és hazavigye.
Reménynek minden tulajdonsága megvan ahhoz, hogy senki ne fogadja örökbe. Mindenféle negatív statisztikába beletartozik: 10 év körüli kan kutya, akinek még a színe is sötét. Nincs különleges folt a szeme körül, vagy csakis rá jellemző pötty a farka hegyén. Átlagos külsejű, első ránézésre senkinek sem akadna meg a szeme rajta. És egy elrettentő tulajdonsága is van: Remény sajnos egyik szemére sem lát. Ki a fenének kell egy vak kutya? Pedig higgyétek el, szemidegsorvadása egyáltalán nem befolyásolja hétköznapjait, ha Viki nem mondja, észre sem veszem, hogy Remény semmit nem lát. Remekül tájékozódik, hallása egészen kifinomult. Gyerekeimnek is csak annyi tűnt fel, hogy ennek a kutyusnak “gyönyörűen csillogó, kék szemei vannak”. Néhány perc együtt eltöltött idő is elég ahhoz, hogy rájöjjünk: Remény igazán szerethető, békés és hű társunk lehet.
Remény megtalálásakor, soványan, reményvesztetten
Amióta meglátogattuk, számtalan mesét szőttem róla, mert elalvás előtt a srácok ezt kérték. Sokat beszélgetünk Reményről, és mindannyian szívből szorítunk neki. Őszintén: eljátszottam a gondolattal, hogy hazavisszük, de Bingó és három gyerek után felelősségteljesen nem tudok több élőlényt vállalni. A kutyatartás nem csak egy fellángolás! Komolyan át kell gondolnia annak, aki örökbe szeretné fogadni őt vagy bármelyik másik jószágot! Évekre, talán élethosszig kell vállalnunk ezt a másfajta gyámságot. A fejembe vettem, hogy a karácsonyt Remény már családban töltheti. Szeretném a segítségeteket kérni! Keressünk neki együtt egy megbízható gazdit, akinél végre igazi otthonra lelhet!
Had lehessen valaki szeme fénye ez a kétségkívül bűbájos és szeretetreméltó, igazán rendkívüli és kicsit sem hétköznapi négylábú! Remény nem egy átlagos kutya, nekem elhihetitek! Ő olyan négylábú, aki valóban a szívével lát.
—————————————————————————————————
Néhány nappal azután, hogy megírtam a cikket Reményről, érkezett az örömteli hír: Reményt örökbe fogadták! Így rám nem is volt szükség, de mégis fontosnak éreztem közzétenni történetét. Viki közreműködésével a szerencsés kutyus még szerencsésebb gazdája is megszólalt, s elmesélte, miért döntöttek mellette.
– Mindig olyan kutyát szerettünk volna, aki valamilyen testi fogyatékossága/külseje miatt nem kell senkinek, folyamatos visszautasítast kap. Reménynél a vakság teljesen mellékes körülmény, hiszen egy szép, kedves, okos kutyárol van szó, aki minden percben a szeretetével hálálja meg, hogy végre örökbe fogadták. “Hogyhogy nem kellett ez a szép kutya senkinek?” Ezek voltak édesanyám első szavai, mikor megtudtuk, hogy Remény már két éve a menhely lakója. Cuki, pici, egészséges, fiatal kutyát nem nagy kunszt örökbe fogadni… Az első próbasétán egy vidám, életerős négylábút ismertünk meg, akin nem hagyott nyomot tragikus múltja. Lalával, az első kutyusunkkal és a macskánkkal is megismerkedett. Pár szaglászás után kiderült: az együttéléssel nem lesznek gondok, így nem volt semmi akadálya az adoptálásnak. – mesélte Remény vadiúj, kétlábú családtagja.
Hosszú és boldog közös életet kívánok nektek!