Szalay Kriszta játszik, ír, rendez, produceri teendőknek tesz eleget, gyereket nevel és háztartást vezet. Hogy ezt még felsorolni is sok?
Igen, mégis képes volt abból a lassan már csak elméletben létező szabad idejéből megalkotni egy szemléletváltó programot, ami most ünnepli a 10. születésnapját.
A Kapcsolda Program keretében a fogyatékos és egészséges gyermekek közös kézműves-, sport- és zenefoglalkozásokon vesznek részt, ebben kiváló pedagógusok segítik őket. Vagy említhetnénk egy nagyszerű film létrehozását, ez az És a nyolcadik napon…, amelyet Kriszta írt, és kalapozta össze a pénzt rá, és melyben négy Down-szindrómás kisfiú játszotta a történetben felnövő gyermeket.
Kávéházi sarokból nehéz megismermerni
Krisztát, éppen úgy, ahogy bennünket, többieket is, érzékenyen érinti a hajléktalanok helyzete. Azonban velünk ellentétben, akik beérjük annyival, hogy alkalomadtán élelmet vagy pénzt adunk nekik, ő meg akarta tudni, hogyan élnek, hogyan éreznek a hajlék nélküli emberek, és hogyan viszonyulnak a többségi társadalomhoz.
“Vannak ismerőseim, akik nem adnak pénzt a hajléktalanoknak, mert úgy gondolják, hogy ez nem számottevő segítség – mondja. – A magam részéről úgy gondolom, hogy nem egyforma életképességgel születünk, ezért megértem azt, hogy isznak, mert az életet az utcán így bírják elviselni. Ha valaki ide kerül, úgy érzi, nincs visszaút, és mély depresszióba esik. Én borral is szoktam őket kínálni, amit sokszor el sem hisznek, hogy komoly. Ezt ők jelzésnek tekintik, hogy nem nézem le őket, hanem igyekszem megérteni a problémájukat. Megörülnek annak, hogy valaki embernek tekinti őket.”
Kriszta öt napot töltött hajléktalanként az utcán. A hajléktalanok befogadták, és megnyugtatták, hogy megvédik, sőt megosztották vele a tapasztalataikat, őszintén beszéltek neki az érzéseikről és a gondjaikról. És halvány fogalmuk sem volt róla, hogy kivel van dolguk.
“A Kálvin téren ismerkedtem össze Ernővel, aki segítségét ajánlotta. Minden este megpróbáltam bejutni éjszakára a női hajléktalan szállóba, de egyik éjjelre sem fértem be – meséli Kriszta. – A második napon nagyon kemény depresszió lett úrrá rajtam, csak az tartotta bennem a lelket, hogy feladatom van: el kell oszlatnom a többségi társadalom félelmét.”
Hozzáteszi, hogy a kirekesztettség borzasztó érzés volt, de szerencsére a harmadik napon elmúlt, és végre tudott segíteni az utcán élőknek. “Sikerült nekik ruhaneműt szereznem és persze feltérképeztem, mit él meg egy utcára került ember. Hogy talál a szükségletei elvégzésére segítséget. Ráláttam, van bőven min dolgozni a társadalmunknak. Az ötödik napon már úgy éreztem, hogy szeretnék még maradni. Megéreztem a szabadság szelét is. Távol lenni a csekkek világától…hát… De ez az öt nap olyan volt nekem, mint a Camino. Igazi lelki úton voltam.”
Színpadra vele!
Néhány nap múlva Kriszta visszament új ismerőseihez, többek között vitt egy bőröndöt is ajándékba. Az asszony megdöbbent és sírt: valaki kíváncsi rájuk, nem néz keresztül rajtuk az utcán, mintha ők nem is léteznének. Ennek az öt őrületes, izgalmas és megrázó napnak a történetéből született meg Kriszta „Hajléktalan show”-ja, a „Maradjunk annyiban”, amit eleinte a Centrál Színház, később a Hatszín Teátrum fogadott be. A monodrámát, melyet felterjesztettek a Kritikusok díjára, és most egy londoni színház is érdeklődik iránta, Kriszta írta, játssza és rendezi.
“Lakatosné Jutka élete az alapanyag, akit egy rádióban hallott interjú nyomán kerestem meg – olyan erős hatással volt rám, hogy meg kellett őt mutatnom mindenkinek. Ő az élő példa arra, hogy önhibájukon kívül kerülhetnek emberek nyomorúságos helyzetbe, megőrizhetik méltóságukat, sőt még arra is jut erejük, hogy a társaikért is szót emeljenek. Van, aki szerencsés helyzetbe születik, és van, aki nem. Jutka ott van az előadásaimon, a nézők kérdéseket tehetnek fel neki, beszélgethetnek vele, s bármilyen furcsa, de erőt merítenek belőle. Jutka nem tartja teljesen hajlék nélkülinek magát, mert az erdőszélen összetákolt a társával együtt egy kis kunyhót, zseblámpával tud olvasni esténként, mert az olvasás nagy szenvedélye. Nem mondana le róla, ahogyan öt kutyájáról sem.”
Ha valaki megnézi az előadást, rádöbben arra, hogy nagy különbség van a koldus és a hajléktalan között, hogy ha adunk pénzt utóbbinak, ne ítéljük el azért, mert alkoholt vagy cigarettát vesz belőle.
A rendszerváltás óta vannak hajléktalanok az utcán, és a szociális háló rájuk alig vonatkozik, hogy akinek nincs bejelentett lakcíme, az dolgozni sem tud, ha nagyon szeretne sem. Utcán alvás után, meg nem is olyan egyszerű.
“Az előadásokon többen sírnak, még a férfiak is el mernek érzékenyülni. Számos csodát indított el az előadás: egy fogorvos néző is elindult a SWIMATHON-on, ahogyan én is, mindkettőnk úszótávjára lehetett felajánlásokat gyűjteni (nem volt egyszerű feladat), két mobilházra való jött össze. Soroksáron már megvan a telek, most folyik a közművesítés, két családot választanak majd ki, lehet pályázni rá. Két néző összefogásából elindult egy mentorhálózat is, azóta már csatlakozott hozzá egy egyházi szervezet, sőt állami támogatást is sikerült szerezni hozzá. Októberben két hajléktalant segítettek albérlethez.”
És Jutka?
Rengeteget dolgozik, sajnos fillérekért, mert a hajlékkal élő emberek egy része kihasználja a hajléktalanok helyzetét. De Jutka nem panaszkodik, mert a nézők felajánlásaiból és az előadások bevételéből megcsináltathatta a fogát, tisztán, kulturáltan öltözik, és köszöni szépen, de nem pályázza meg a mobilházat: úgy véli, van, aki jobban rászorul, és nem is tudná magára hagyni a kutyáit.
És Kriszta?
Játssza a darabot a Hatszín Teátrumban, viszi vidéki meghívásokra, majd a balassagyarmati börtönbe. És kíváncsian várja az idei Morzsapartit. “A hajléktalanoknak nincs karácsonyuk – mondja. – Ezért évekkel ezelőtt, december 27-re meghirdettem ételgyűjtést a maradékokból, s bevittük az egyik hajléktalan szállóba. Hat éve már a Blaha Lujza téren találkozunk, hagyománya van, már nélkülem is működne (volt, hogy külföldre kellett utaznom gyermekemhez, és megvalósították más lelkesek!). Külön öröm, hogy a fiatalok is úgy érzik: ott a helyük. Van, aki a karácsonyi megmaradt ételeket hozza el, és nagy örömöt szerez vele, de olyan is akadt, aki 5 rekesz narancsot és almát osztott ki, néhányan pedig azért érkeztek késve, mert időbe telt a 200 szendvicset elkészíteni. Hiszek abban, hogy a többségi társadalom is fejlődik, ha együtt ünnepelünk, hiszen beszélgetünk a hajléktalanokkal.”
És igen, ez a legnagyobb siker: kitalálni és beindítani valamit, ami évekre, akár évtizedekre működőképes maradhat, és mások is tovább tudják vinni.
“Úgy gondolom, hogy az emberek kishitűek, nincs elég önbizalmuk, azt hiszik, kevésre képesek, pedig nem, ha jót tesznek, az feltölti a lelküket. Lehetséges az embereket mozgósítani, csak azt nem tudják, merre induljanak el.”
Krisztának hála, most már sokan tudják. És kíváncsi vagyok, hányan gondolkodtak el velem együtt azon, hogy a következő program vajon a társadalom melyik érzékeny rétegét célozza majd meg. Mert ez a csodálatos színésznő és társadalmi munkás biztosan nem áll meg.