Mi lenne, ha a filmposzterek őszinték lennének? Azaz pontosan az szerepelne rajtuk, ami a nézők többsége fejében megfordult, miután látták a filmet, vagy amire az alkotók gondoltak, miközben készítették azt. Erről szól a What If Movie Posters Were Honest című évek óta futó közösségi projekt, amelyben profi photoshopperek dolgozzák át az ominózus plakátokat úgy, hogy vagy a címet vagy a tagline-t (tudjátok, a hatásvadász szöveg a cím alatt/felett) dolgozzák át a fentieknek megfelelően.
Így lesz a Majmok bolyója – háború című eposzból Háború Andy Serkis Oscarjáért, a Valerian és az ezer bolygó városából Hatodik elem, a Wonder Womanből Vezeklés a Batman v Supermanért, a legutóbbi, Tom Cruise-féle Múmiából pedig
Rossz ötlet.
Egy baj van ezekkel a gyűjteményekkel: nincs köztük magyar film. Miért is lenne, persze, amerikai kezdeményezés ez amerikai filmekről – na jó, esetleg egy-egy Guy Ritchie- vagy Edgar Wright-egész estés belefér –, a tengeren túlra évente legfeljebb egy-két magyar film jut el, az sem üti meg az ingerküszöböt, miért is ütné, ez a Transformers meg a Marvel világa.
Ettől függetlenül ideje törleszteni a súlyos elmaradást. A magyar film ugyanis – gondoljunk bármit a támogatási rendszerről és az azt övező politikai helyezkedésről – sok éves tetszhalál után újra él, két Oscar és egy jelölés csak az utóbbi év egyenlege, megint van sokszázezres nézettségű, azaz majdnem nullszaldós sikerfilmünk, és ami ezeknél is fontosabb: újra vannak jó magyar filmek.
Ezért mi most első, bátortalan lépésként összegyűjtöttünk tízet az utóbbi pár évből – főleg a tavalyiból –, és átfazoníroztuk plakátjaikat őszintévé.
Jupiter Holdja
Mundruczó Kornél saját magához képest grandiózus filmje az utóbbi évek leglátványosabbja (nem csak hazai viszonylatban), méghozzá úgy, hogy Európa legrázósabb témájáról, a menekültválságról igyekszik újat mondani. Lehetetlen vállalás, részben mégis sikerült, ez pedig legalább annyira az operatőrnek és a szó szerint hátborzongató lebegős trükköknek köszönhető (egyébként nagyon kevés CGI-vel!), mint Mundruczó történetmesélő vénájának. Fiatal szír főhősét kihasználják, megalázzák, csakhogy időközben felfedez magában egy szuperképességet, amelyet szépen lassan megtanul használni. Nem emlékeztet ez titeket valamire? Vagy valakire? Nekünk valamiért Magneto jutott az eszünkbe! Éppen ezért…
Kincsem
Herendi Gábor mozija a jelenlegi filmes rendszer Nagy Dobása szeretett volna lenni és, ha úgy vesszük, lett is: a Netflix korában (meg abban a korban, amelyben a nézőknek még alig esett le, hogy érdemes magyar filmet is nézni) eleve hatalmas dolog, ha egy-egy film eléri a százezres nézőszámot. A Kincsem a legutóbbi hírek szerint 450 ezernél állt. Ezzel ugyan még mindig nem nyereséges (milliárdokba került, a matekot mindenki végezze el), mégis sikeresnek számít. Ilyen furcsa ország ez.
Pappa Pia
A nézők kétpofára zabálták, a kritikusok nem győzték a földbe döngölni a politikailag enyhén belterjes, az elit kedvencei által összehozott, hivatalosan musical műfajú filmszerűséget. Elmondtak róla mindent, amit csak egy rossz filmről el lehet: egyszerre faék egyszerűségű és zagyva sztori, közhelyes tanulság, ócska csavarok és nagyon-nagyon kínos párbeszédek és így tovább. Van azonban a Pappa Piának egy méltatlanul elhanyagolt olvasata is: simán lehet, hogy Andy Vajna régi haverja, Csupó Gábor nem egy rossz filmet, hanem a hatvanas-hetvenes évek szürreális remekműveinek nemzetiegyüttműködés-kompatibilis magyar párját tette le az asztalra, egyszerre tisztelegve például Bunuel vagy Jodorovsky klasszikusai előtt és folytatva azokat. Ebben az értelemben a Pappa Pia kordokumentum és reprezentatív műalkotás, ha felküldenénk egy műholdat az ufóknak, benne azokkal a dolgokkal, amelyeket Magyarországról most tudni kell, ennek is ott lenne a helye.
Végignézni a filmet ettől függetlenül természetesen embert próbáló feladat.
1945
Török Ferenc visszatért! Ezúttal nem fiatalokról vagy egy-egy jól körülhatárolható társadalmi és kulturális csoportról (Moszkva tér, Szezon, Overnight) forgatott, hanem a kopasz, bajszos Rudolf Péterről és az ő harminc kilós súlyfeleslegéről, plusz félelemről, önzésről gonoszságról és gyanakvásról. Nagyon-nagyon kell erőlködnünk, hogy ne lássunk ebben politikai parabolát, de ez most mindegy is: az 1945 egy csodásan fotografált, fekete-fehér dráma egy kis faluról a címadó évben. A háborúnak állítólag vége, de a szokás nagy úr, és amikor visszatér két zsidó, valahogy senki sem képes rájuk emberi lényként tekinteni, inkább furcsa kóbor kutyák ők a falusiak szemében, akik akár veszélyesek is lehetnek, ha esetleg eszükbe jutna visszakérni, ami az övék volt. Egyszóval…
Ernelláék Farkaséknál
Minimál költségvetésű családi dráma Hajdu Szabolccsal, a feleségével, Török-Illyés Orsolyával és a gyerekükkel, plusz egy ismerős családdal, akik kénytelenek beköltözni hozzájuk, ezzel megbolygatva az évek során megszilárdult, kimondatlan feszültségeken és kényszeredett udvariaskodáson alapuló status quót. Az elhidegült, a másikkal mit kezdeni nem tudó házasok története kíméletlen önvizsgálat és terápia volt Hajduék számára, ez pedig a film – illetve a színdarab – minden pillanatából átjön. Naná, hogy az egészet a házaspár újlipótvárosi, nagypolgári, recsegős padlós lakásában forgatták.
Coming Out
Nem az a baj, hogy gagyi, hanem az, hogy rendkívül ártalmas: a Coming Out című lakossági vígjáték arra a rémes beidegződésre apellál, hogy a homoszexualitás aberráció, amiből „szerencsére” ki lehet kattanni, ahogy ez a főhőssel meg is történik. Csányi Sándor ugyanis egy baleset után heteróként ébred. Természetesen nem szeretnénk túltolni a politikai korrektség biciklijét, a Coming Out egyrészt nem rosszindulatú, legfeljebb buta film, másrészt nyilván önmagában nem kergeti vissza végleg a magyar közbeszédet a sötét középkorba (nem mintha ne lenne máris ott fél lábbal), de azért rossz nézni, hogy 2016-ban simán elmegy alapötletnek és poénforrásnak, hogy
haha, nézd már, hetero lett a lilainges buzi!
Az őszinte cím tehát nem is lehetne más, mint egy béna Facebook-komment bármely vonatkozó témájú cikk alatt.
Saul fia
A 21. század első Oscar-díjas magyar filmje úgy mesél a holokausztról, ahogy eddig még semmi: nem a szörnyűségekre fókuszál, hanem a Sonderkommando egyik tagja, a végletekig kiégett Saul arcára (méghozzá szó szerint), aki talál egy halott fiút, aki vagy az övé volt, vagy nem, mindenesetre attól a pillanattól arról szól hátralévő élete, hogy el kell temetnie.
Hogy mi történt a haláltáborokban, arról sok filmet láttunk, de ennyire nyerset, kendőzetlent és eszköztelent még biztosan nem. Voltak próbálkozások, Spielberg 1993-as műve a legkínálkozóbb viszonyítási alap, ám abban egy csomó megrendült arccal előadott Komoly Mondat, párbeszéd és nagymonológ volt, de hát Hollywood az Hollywood, most mit csináljunk.
A tökéletes gyilkos
Végre egy műfaji film, ami nem vígjáték! A klasszikus krimi-thrillerek kliséit követő, megkínzott nyomozóról szóló (honnan is ismerős ez…?) filmre sajnos nincs jobb szavunk, mint…
A kút
Egy szedett-vedett csapat (pár prostituált, a főnöknő és egy izomember) egy szakadt, elhagyatott benzinkúton reked és muszáj együtt élnie egy végtelenül dühös és frusztrált fiúval és lelki roncs apjával. Csak várnak és várnak a főgengszterre, aki vagy megváltja vagy megöli őket, vagy ebben a sorrendben. Legutóbb tévében láttunk ilyesmit, na jó, majdnem ilyesmit, csak az sokkal hosszabb és unalmasabb volt.
Testről és lélekről
Mindjárt kiderül, meglesz-e a második Oscar, bár ez szinte mindegy is, a jelölés is hihetetlen eredmény, főleg a Saul és a Mindenki díja után, szóval rég volt ilyen jó érzés magyarnak lenni, mint most, látva Enyedi Ildikó filmjét és persze őt magát, ahogy eksztázisban ölelget mindenkit a jelölés hírére. Ha mindenképp le kellene írni egy mondatban a filmet, azt írnánk, hogy ez a magyar Esőember, csak gyufaszálak meg póker helyett szarvasokkal, de szerencsére nem kell leírni egy mondatban a filmet, úgyhogy hagyjuk is ezeket a bornírt párhuzamokat. A lényeg, hogy érzékeny, okos, cuki, de mély, szomorú, de reménykeltő, szóval kötelező!
