Gyakran előfordul, hogy valami édességet kívánunk meg. Jobbára a környékükön lévő cukrászda édesíti meg kívánós pillanatainkat. Beszaladunk, becsomagoltatjuk azt a néhány szelet süteményt, és itthon szépen, kényelmesen elfogyasztjuk. Közben pedig rázom a fejem, és hümmögök, mert valahogy nem az igazi az élmény. Ennek többször hangot is adtam már.
Gyermekem apja az ízek világáig érzi és értékeli csak ezt a témát, lévén nem ebben az országban nőtt fel, számára az általam emlegetett „cukrászdázás” csak az én elmeséléseimből ismert, a képzelet világában létező dolog. Meglehetősen gyakran tettem magamnak ígéretet rá, amint megtalálom a megfelelő helyet, elviszem, hogy ő is értse és érezze, ez nem csak annyi, hogy választunk és otthon megesszük. Ez sokkal- sokkal több annál. Megfelelő hely lévén az olaszok szertartásos kávézásához hasonlítom az általam keresett és hiányolt élményt.
Aztán egy nap, féléves gyermekemet magamon ringatva, a zsúfolt busz ablakán kipillantottam a Rákóczi úton. A Hauer cukrászdában égtek bent a lámpák! Gyermekem, ne haragudj! Ezt meg kell nézzük, bármennyire is sietünk. A gondolatomat még be sem fejeztem, már le is szálltunk a buszról. Mint valami megbabonázott lépdeltem át a zebrán, fejemben a ki nem mondott kívánsággal, ha felújítás is van odabent, csak legalább hadd kukucskáljak be. Döbbenten tapasztaltam aztán, itt nincs renoválás. Ez a hely bizony ismét nyitva van. Az örömtől szinte gyökeret eresztettem az ajtóban, és csak kukucskáltam befelé az üvegen, ámuldozva és hitetlenkedve. Tudat alatti kíváncsiságom lendített át a holtponton és ezzel a küszöbön is.
Időutazás
Utólag nem tudom rekonstruálni, de lehet, hogy köszönni is elfelejtettem meglepetésemben. Őszintén bízom benne, hogy sok évtized rutinja átsegített ezen az udvariassági akadályon, mert ekkor én már bizony valahol a múltban időztem. Pontosabban időutaztam, és egyszerre töprengtem múlton, és próbáltam minden érzékszervemmel befogadni a jelent. Icipici lányomat magamhoz ölelve azon kaptam magam, hogy peregnek könnyeim az arcomon, a főpincér pedig udvariasan arról érdeklődik, segíthet-e nekem valamiben. Kínkeservvel csiholtam elő kérdésemet, miszerint mikor is nyitottak meg ismét?
Utoljára 2017. augusztus 20-án – kaptam a választ, ám ekkora már a főpincér úr is érezte, én nem először járok itt.
Úgy 34 éve igen helyes kislány voltam, elsőszülött gyermek és unoka a családban, akit szanaszét kényeztetett az élet és a nagyszülők. Copfomat lóbálva, pörgős szoknyában riszálva magamat, a nagymama kezét fogva, vidáman csattogtam a Rákóczi úton, mert valami meglepetés volt kilátásba helyezve számomra. „Mucikám, elviszlek a Hauerba, és eszünk egy gesztenyepürét vagy egy krémest vagy egy sarokházat vagy amit csak szeretnél! Leülünk kényelmesen, és míg fogyasztunk, meséld el, mi történt veled az óvodában!”
Hát így kerültem én először, négyévesen a Hauer cukrászda piros szőnyegére, onnan pedig néhány lépés után a márványasztalhoz csüccsentem. Következő ottjártamkor a szemben lévő oldalon működő Metropol szálló éttermében ebédelt a család, Béla főúr kihozta a számlát, udvariasan érdeklődött a távol lévő rokonok egészségi állapota felől, majd a Hauerben sütiztünk mindannyian.
A Hauer cukrászda 1979-ben – Fotó: Bauer Sándor / Fortepan
Pálcika lábaimat a nagy, kényelmes, öblös székről lóbálva, két tejszínhabos csoda között sok érdekes dolgot tudtam meg a világról. Apai nagyszüleim jóval a háború után a Metropolba jártak át táncolni és vacsorázni olykor, lévén a szomszéd utcában laktak. Ismerte őket a környéken mindenki. Nagypapa gyakran kedveskedett süteménnyel a nagymamának, hétvégenként cukrászdázni vitte, ha tehette. „Egy nőnek a keze, a körmei és a haja mindig legyen ápolt, a cipője és a táskája színe stimmeljen, és ne csak csinos legyen, hanem sikkes is! Olyan emberrel kell együtt élni, akivel jó tenni, venni, lenni, enni!” – szólt a nagymamai jó tanács, aki ennek szellemében élte életét. Kirúzsozta száját, és a Margitszigeten romantikáztak kéz a kézben még idős napjaikban is.
Ebben a múlt századi hangulatban cseperedtem fel, ezt szívtam magamba, ez volt a normális. A főurak és főpincérek, a bájos mosolyú felszolgálóhölgyek, a piros szőnyeg, a márványasztal, a süppedő bőrszékek, a bársonyfotelek elvarázsoltak és körülöleltek. Mindemellett megtanítottak csendben lenni, viselkedni. Úgy nőttem fel, hogy kimondatlanul, de mindig ott függött a levegőben a mondat, miszerint a vendégnek mindig igaza van. Megmutattak egy olyan világot, ami engem nagyon érdekelt. Miként működtek a régi pénztárgépek a kézi kurblijukkal, hatalmas számgombjaikkal, a cukrász hogyan ver fel egyszerre ennyi tejszínt, egyáltalán miből van a tejszín és a vaj, mi az az üst, a mandulahengerítő gép pedig voltaképpen a marcipánkészítéshez nélkülözhetetlen, mi az a márvány, hogyan keletkezik és mitől olyan különleges. Ifjú, gyermeki agyam pedig csak szívta az információkat szakadatlanul.
A Hauer cukrászda belülről – Fotó: Bauer Sándor / Fortepan, 1960
A Hauer cukrászda világa, az ott látottak és tapasztaltak lebilincseltek, magukkal ragadtak. Ekkoriban az emberek még leültek, beszélgettek, kávéztak és sütiztek, élvezték a kevés szabadidőt, igyekeztek elegánsnak lenni, élvezték az ízeket, és nem csak ettek, telefonkijelzőn babráltak két rohanás között. Kiderült, e falak történelme nagyon régre nyúlik vissza, és az is, hogy úrilányokat utcán megszólítani nem lehet, de cukrászdában diszkréten megismerkedni egy kisasszonnyal nem tilos. Szinte már-már mosolyogni való békebeli hangulat, nem?
Eszünk gesztenyepürét, sarokházat!
Én pedig most ismét itt állhatok e patinás falak között, és apró gyermekemnek súgom, még mindig könnyeimet morzsolgatva,
csak egy kicsit legyél nagyobb, hogy értsd ezt a helyet és a hangulatot! Elhozlak magammal újra, elmesélek mindent, és eszünk gesztenyepürét, sarokházat vagy amit csak szeretnél!
Mindeközben visszatérek a jelenbe, és szemem issza az impulzusokat. A berendezés más, de még mindig azt a kedves, elegánsan nyugodt hangulatot árasztja. Csillogó pult, majdnem megszólalni képes sütemények, amelyek mind azt súgják, hogy vigyél magaddal, kóstolj meg. Nyugodt, csendes vendégek, mosolygó arcok, udvarias kiszolgálás a régi idők szellemében. A főpincér, hátát nem fordítva felém, az ajtó elé lép, azt kinyitja számomra, én pedig picinyke gyermekemmel csak köszönömöt tudok rebegni mindattól, ami egykor teljesen természetes volt.
Picurkám édesapjának nagy hévvel és kipirult arccal mesélem élményeimet, az impulzusokat, és még elpityeredésemet is megvallom. Boldogan borulok nyakába, és súgom, hogy végre megtaláltam azt a helyet, ahol a cukrászdázás élményét meg tudom mutatni neki. Hiszi is, meg nem is, miközben az apró cukrászdai csomagot vizslatja. Mire kettőt fordulok, az egyik sütit már magáévá is tette.
– Ha igazán úriember lennél, legalább felkínáltad volna a megkóstolás lehetőségét!
– Ha igazán úriember lennék, és ebből kettőt hoztál volna, akkor sem kínáltam volna fel a megkóstolás lehetőségét, ez annyira fantasztikus volt!
Aki ismeri, pontosan tudja, hogy ennél nagyobb dicséret az ő száját szinte sosem hagyja el.
– Akkor mikor is megyünk a Hauerba cukrászdázni? – provokál mosolyogva kérdésével. – Azt hiszem, értem már, de érezni is szeretném!
Remélem, mihamarabb, és máris húzom hozzá a magas sarkú cipőt és rúzsozom a számat, hogy hű lehessek magamhoz és a hely hangulatához. Közben pedig tiszta szívből kívánom, olyan sokáig működjenek ismét, hogy a mi kicsi lányunk is megmutathassa ezt a helyet majd a saját gyermekének!