Hiába igazi híresség, ragyogó csillag a szórakoztatóipar egén, reggeltől estig dolgozik, zenél, interjúkat ad, fényképeken pózol. Semmi másra nem jut ideje. Hiába a medencés ház, még be sem tette oda a lábát, limuzinokban tölti az életét, egyik helyszínről a másikra kocsikázva. Nincs ideje, hogy megtanuljon autót vezetni, a piros sportkocsi elhagyatottan áll a magányos ház garázsában. Nincs ideje elmenni a piacra, meglátogatni Zét, és megvenni a szélcsengőt. Ezt mégsem bízhatja a menedzserére!
Amikor kiszáll a limuzinból, ezer vaku villan, Leon ettől halálra rémül. Próbál beleolvadni a környezetébe, de amint halványodni kezd, egy tucat sminkes ugrik oda hozzá, vastag ecsetekkel bepacsmagolják, hol kékre, hol pirosra, hol narancssárgára sminkelik, néha rá sem ismer a saját tükörképére. Képtelen megszokni az újságírók és a rajongók tolakodását.
– Mosolyogj, Leon! – kiáltja boldogan a menedzsere. – Híres vagy és gazdag!
Leon bambán vigyorog, nem akar csalódást okozni másoknak.
Egyik nap bombaként robban a hír: Leon lesz a vendég az ország legmenőbb tévéműsorában. Aki oda bekerül, azt már semmi sem állíthatja meg a világhír felé vezető úton, határ a csillagos ég!
Aznap este az egész város a tévékészülék előtt ül, várják a műsort. Leon mindeközben halálra izgulja magát az öltözőben. A sminkje már kész, püspöklilára festették, sárga csíkokkal. “Ez kifejezi a különcséget, az eredetiséget, a kozmikus tehetséget!” – indokolta a stylist a színválasztást. Leon egyetért vele: ez a színkombináció pont olyan idegen számára, mint a felsorolt tulajdonságok.
Aztán betuszkolják a stúdióba, előtte még valaki a fülébe súgja: “Csak lazán!”
Lehuppan egy leopárdmintás fotelba, a ráirányított reflektorok azonnal elvakítják. A műsorvezető fesztelenül csacsog, Leonra villantja tökéletes mosolyát. Megfogja az ujjait, mutatja a kamerának, kérdezgeti, de nem vár választ, az igazi főszereplő itt nem is Leon, hanem ő maga. A kaméleon meg sem szólal egész idő alatt, de ezt senki nem is kívánja tőle. Miközben a csiricsáré fotelban kucorog, kristálytisztán hull rá a felismerés, hogy statisztává lett, aki kiszolgálja a közönség igényeit.
Végül odaültetik egy fehér zongorához. Játszani kezd, a dallamból vágyakozás csendül, tengerek zúgását, a fák között zúgó szél süvítését, angyalok énekét idézi. Csak Leon tudja, hogy a dal a szélcsengő hangját utánozza. A műsorvezető zsebkendőt vesz elő, a szemét törölgeti. A tévékészülékek előtt ülve egy egész város szipog.
Az adás végeztével többen kezet ráznak vele.
– Gratulálok, mester, nagyszerű volt ma este is!
– Brávó maestro, gratulálok! Igazán okosakat mondott!
Leont várja a limuzin a kijáratnál. Testőrök próbálják távol tartani a rajongókat. Az öltöző előtt újságírók toporognak, várják, hogy a mester fogadja őket, és interjút adjon nekik, még egyet, még egyet és még egyet, mindig ugyanazokra a kérdésekre mindig ugyanazokat a válaszokat.
Leon a zuhany alá áll. Leázik róla a festék, visszakapja saját bőrét. Óvatosan kinyitja az öltöző ablakát, és kimászik rajta. Az ereszcsatornán leereszkedik a néptelen utcára. Tőle telhetően siet, megpróbál felszívódni, még mielőtt észrevennék, hogy eltűnt. A zsebe ismét üres, de a szíve könnyű.
Másnap az újságok címlapon hozzák: “FELSZÍVÓDOTT A HÍRES ZENÉSZ!”, “ÁLLATRABLÁS?”, “MAESTRO LEON ELTŰNT!”, “VÁLSÁGBAN A ZENEIPAR!”, “A RAGYOGÓ CSILLAG KIHUNYT!”
Pár hétig eltart a hisztéria, de hamarosan újabb sztárok tűnnek fel. Nemsokára már senki nem emlékszik rá, hogy volt egyszer egy Leon nevű, felejthetetlen zongorista.