Bőre megfonnyadt, kifakult, ráncos lett, és olyan sárga, mint a naptól megégett, elszáradt nádlevelek. Bodros szakállában apró virágok gyökereztek, hófehér haja bárányfelhőként bodorodott a tarkóján. Vilkó érkezésére égkék szemében örömtűz gyulladt, és úgy ragyogott, mint a délelőtti napfény.
A lengefiú morcos volt és rosszkedvű. Tanácsért jött Nagyapóhoz. A Buzogányünnep vészesen közelgett, alig három nap volt hátra, hogy Vilkó harsogó zöld haja is barnává változzon. Nagyapó hümmögve hallgatta a fiú panaszait, hogy hiszen ő is van olyan felnőtt, mint a barátai, bátrabb és ügyesebb a bebarnult hajú lengefiúknál, mégis kénytelen lesz nézőként figyelni a többiek avatását a Buzogányünnepen, ha addig nem történik csoda.
– Nincs valami hajbarnító varázsszered, Nagyapó? – kérdezte Vilkó reménykedve.
Az öreg hümmögött. Akad éppen a kunyhójában néhány kence meg olaj, de korántsem biztos, hogy segítenek.
– Tudod, Nagyapó, legjobban arra vágyom, hogy rigóháton repkedhessek – vallotta be Vilkó. – De azért jó lenne végre buzogányt és íjat kapni, célba lőni, őrjáratozni.
Nagyapó feltápászkodott.
– Megnézem, mit tehetek. Te próbáld ki addig a célba dobást! Tessék, itt a buzogányom.
Vilkó elmosolyodott. Régóta tudta, hogy az öreg lenge sem szereti betartani a szabályokat. A nádtengeri legendák szerint Nagyapó fiatal korában fogadást kötött a barátaival, hogy eltölt egy egész éjszakát Harácstanyán. Álruhát készített magának, belopódzott az ellenség falujába, és megnyerte a fogadást. Sohasem árulta el, hogy sikerült elaltatnia a harácsok gyanakvását, és elhitetni velük, hogy ő is közéjük való.
A felnőttek ugyan azt állították, hogy öregségére mindenki megkomolyodik, de úgy látszik, Nagyapónak eszében sincs követni a szabályokat. Zöldhajú ifjoncnak például tilos buzogányt adni a kezébe, és lám, Nagyapó mégis kölcsönadta a sajátját. Vilkó izgatottan kapott utána, forgatta, emelgette, végül kinézett egy távoli pontot, célzott, és elhajította a fegyvert. A buzogány pontosan a kiválasztott pontba csapódott.
– Tehetséges lövő vagy, fiam! – hümmögött Nagyapó. – Ritka szerencse, ha életed első dobása célba talál!
Vilkó csillogó szemmel indult a buzogányért, miközben Nagyapó becsoszogott a házba. Mikor az öreg visszatért, kezében kis üveggel, Vilkó éppen tizedszerre talált célba a buzogánnyal. Nem is értette, miért tartják egyesek nehéznek a buzogányvetést. Hiszen elég egy kis odafigyelés, és a dobás pont odaérkezik, ahová célzott!
– Tessék, ezt kend a hajadra, fiam – nyújtotta át Nagyapó a flaskát. – Kicsit régi már, de talán használ.
Vilkó nem teketóriázott, azon nyomban bedörzsölte zöld üstökét a szerrel. A folyadék ragacsos volt és büdös, de a lengefiú nem törődött vele. Bármit megtett volna, hogy a hajszíne végre megváltozzon. Aztán leült egy nádlevélre, és türelmetlen hintázásba kezdett.
– Mit gondolsz, mikor kezd hatni? – kérdezte Nagyapót.
Az öreg talányos arccal szívta a pipáját.
– Ki tudja. Talán most rögtön, talán csak holnapután.
Vilkó egyet lendült a nádhintán, aztán döbbenten csapott a homlokára.
– Nagyapó! Megcsípett egy szúnyog!
Nagyapó összehúzta a szemöldökét. A szúnyogok köztudottan nem kedvelik a lengéket, inkább növényi nedveket szívogatnak, vagy az erdőt járó embereket döngik körül. A nádasból azonban váratlanul egy egész szúnyograj röppent elő. Az öregre rá se hederítettek, Vilkó feje körül gyülekeztek fenyegető zümmögéssel. A fiú hadonászni kezdett.
– Mi ütött ezekbe, Nagyapó? Nem látják, hogy lenge vagyok? Hé, tűnjetek, amíg szépen mondom!
De a szúnyogok nem törődtek Vilkó kiabálásával, szemtelenül kerülgették, egyenként megcélozták, és csípték, ahol érték. Vilkó ordítva csapkodott.
– Talán a szer szaga vonzotta ide őket – vakargatta a fejét Nagyapó.
– Azt hittem, hajbarnítót adtál – mérgelődött Vilkó.
– Lehet, hogy összekevertem az üvegeket – motyogta szégyenkezve Nagyapó. – Vagy csak túl régi volt már, és megváltozott a hatása.
Vilkó dühösen nézett az öregre, de nem tudott megszólalni. Egyre nagyobb szúnyogfelhő vette körül. Belátta, hogy ha sürgősen nem csinál valamit, duplájára fog dagadni a feje a csípésektől. Fogta magát, és fejest ugrott a vízbe. Egészen az iszapig merült, lábával átfonta az egyik nádtövet, és nekilátott, hogy amennyire lehetséges, kiöblítse hajából Nagyapó szörnyű kencéjét.
Mikor elfogyott a levegője, a felszínre úszott, aztán alámerült újra, és csak dörzsölte, dörzsölte a haját. Nagy sokára úgy érezte, hogy megszabadult a ragacstól és a szagtól. Kikecmergett a tóból, majd egy tavirózsalevélre ült szárítkozni. Nagyapó hínársalátával kínálta, és felajánlotta, hogy hajíthat még néhányat a buzogánnyal. De Vilkónak nem volt maradása. A szúnyograj ugyan odébbállt, de néhány szemtelen vérszívó még mindig ott keringett körülötte.
Vilkó búcsút vett az öregtől. Nagyapó huncut hunyorgással simította meg a fiú zöld üstökét.
– Sajnálom, hogy ilyen bajt hoztam rád, fiacskám. Persze néhány szúnyog még nem a világ. Ez a ragadós kenőcs akár darazsakat is köréd csalhatott volna!
– Tényleg járhattam volna rosszabbul is – mosolyodott el Vilkó. – A darazsaktól nem félek, de ha például rózsaszínné vált volna a hajam, azt nem élném túl.
Nagyapó együttérzően kuncogott.
– Lám-lám, milyen bölcs gondolat. De ne aggódj, lesz még a te hajad is barna! Csak várj türelemmel!
– Ez a legnehezebb. Türelemmel várni – legyintett Vilkó, aztán felszökkent egy nádlevélre, onnan a következőre, és szélsebesen elszáguldott.
Kiadó: Central Könyvek 2012
Illusztrálta: Timkó Bíbor
http://www.nlkonyvklub.hu/termekek/18557/lengemesek/
További mesékért KLIKK IDE
Gyere és jász velünk értékes ajándékokért! Töltsd fel képedet és nyerj!