Michael Bond: A medve, akit Paddingtonnak hívnak

Brownék a lányuk elé jöttek ki: Judy épp az iskolai szünetre tért haza. Meleg nyári nap volt, a peronok tele népekkel, szinte mindenki a tengerpartra igyeke­zett. Vonatok surrogó zaja hallatszott, hangosbeszélők szaggatták a dobhártyákat, lábak do­bog­tak, hordárok hevesen hajigálták a holmikat, és ez így együtt akkora lárma volt, hogy az általános hajcihőben Mr. Brown, aki a medvét elsőül pillantotta meg, jó párszor el kellett hogy kiabálja nejének, hogy… De Mrs. Brown még akkor se bírta felfogni.

– Hogy egy micsoda? Egy kis medve? A Paddington pályaudvaron? – hitetlenkedett máris lelkesen. De azért óvatos maradt: – Henry, biztos káprázik a szemed!

Mr. Brown a szemüvegét igazgatta.

– Ha mondom, nem. Láttam az imént. Ott, a bicikli­tároló mögött… most eltakarják épp… de gyere, gye­re! Valami fura kalap is volt rajta, az tűnt fel talán.

Választ se várva karon ragadta feleségét, vonszolta, így furakodtak át a tömegen, egy fura kalapot keresve. És alatta egy kis medvét.

Hordárkocsik holmi-halmai között nyomakodtak, a Talált Tárgyak feliratú iroda felé.

– Tessék, hát nem ott van? – kiáltotta most már tényleg diadalmasan Mr. Brown. – Abban a sötét sarokban. Ott ül. A kuka mellett.

Mrs. Brown is erőltette már a szemét, s akkor meg­látta. Azt a barna bozontos valamit, ahogy ott ül egy bőröndön vagy micsodán, a nyakában valami tábla, felirat… vagy micsoda… na, majd kiderül. De ami a bő­röndön állt, az nagy betűkkel volt, méghozzá: UTAZÁS CÉLJÁRA.

Most már hinni lehetett a dolgot, s Mrs. Brown kérte is szaporán az elnézést:

– Henry, igazad volt, azt hittem mégis, elnéztél valamit. De nem, ez tényleg egy kis medve. Ez az!

“Az” volt, közelebbi szemügyrevétel után is. Hanem valami nagyon különös kis medve, meg kell hagyni. A bundája barna, jó, nagyon koszvadt-barna, persze, fején viszont hatalmas karimájú kalap ékeskedett – ezt is jól vette észre Mr. Brown. A karima alól pedig egy hatalmas szempár bámult rájuk. Látván, hogy valamit várhatnak tőle, a kis medve felállt, igen udvariasan megemelte kalapját, s látszott is mindjárt egy pár fekete fül.

– Jó napot – mondta igen tiszta, tisztességtudó han­gon.

– Na jó… bocs, jó napot – felelte Mr. Brown nagy zavarban. Most ő kezdett kételkedni, jól hall-e.

Pillanatnyi csend támadt. A medve kérdőn nézett rájuk.

– Segíthetek valamiben? – tudakolta őszintén.

– Na jó… nagyon köszönöm, de inkább mi kérdezzük, vajon… Jó, épp azért zavarjuk, hogy… akkor hát mi nem segíthetünk-e valamiben?

Mrs. Brown lehajolt, így mondta:

– Mert ön, tudja-e, ön egy nagyon piciny medve!

A medve azonban kihúzta magát.

– Én egy nagyon különös, ritka medve vagyok – közölte fontoskodva. – Nem sokan vannak már belő­lünk ott, ahonnan jövök.

– És hol lenne az a hely? – kérdezte Mrs. Brown.

A medve előbb körülnézett óvatosan, csak utána válaszolt:

– Az a hely a Legsötétebb Peru. Onnan emirgáltam. – Újra kihúzta magát. – Emirgáns vagyok, illegálánsan vagyok itt.

– Hogy micsoda? Ön emigráns? – kérdezte ámulva Mr. Brown.

– Vagy úgy, igen, emigráns, mindig belebotlom ebbe a szóba.

– És illegálisan…? – hápogott Mrs. Brown.

– Vagy úgy, igen, úgy vagyok itt, illegálisan – dörmögte halkan, nagy zavarban már a medve.

– Mert hogy…? Miért jött ide ön, egyáltalán?

– Az úgy volt, hogy a Lucy nagynéném, szegény, az agg medvék otthonába került, és rajta kívül nem volt senkim.

– Ön tehát azt állítja, szál egymaga jött ide Dél-Amerikából? – kiáltott fel Mr. Brown.

– Pszt! – intette a kis medve, s bólintott. – Lucy néni mindig azt mondta, emir… emigráljak majd, ha elég nagy leszek. Ezért is tanított meg angolul.

– De… az étkezés? Végig a hosszú úton? – kérdezte Mr. Brown. – Ön agyon éhezhetett!

A medve lehajolt, kis kulccsal kinyitotta a bőröndöt, a kulcs is a nyakában volt, és akkor már láthatták is Brownék a csaknem üres lekváros köcsögöt. – Lekvárt ettem, marmeládét, ugye – mondta szinte büszkén a kis medve. – Ezt mi szeretjük… ugye… – ismételte. – Lak­ni meg egy mentőcsónakban laktam. (Mármint a tengeren.)

– Jó, de most mihez kezd ön? – kérdezte Mr. Brown. – Nem ücsöröghet itt a Paddington állomáson az idők végezetéig!

– Hát nem is, de… majd csak lesz valami. – S a med­ve e szavak kíséretében bezárta ismét a koffert. Közben Mrs. Brown tekintete a másik dologra siklott, mely szintén a nyakában volt, a feliratra: KÉREM, TÖ­RŐDJENEK EZZEL A MEDVÉVEL! KÖSZÖ­NÖM.

_{Megjelent a Cicero Kiadó gondozásában, illusztrálta: Peggy Fortnum, fordította: Tandori Dezső}

További mesékért KLIKK IDE

Gyere és jász velünk értékes ajándékokért! Töltsd fel képedet és nyerj!