Akadályokból lépcsőt is lehet építeni a bagaméri iskolában

Nagy erőt kívánó, de annál nagyobb sikerélménnyel kecsegtető feladat az, amit Markovits Mátyás igazgató és csapata felvállaltak a bagamér-kokadi általános iskolában. Nehéz adottságok: perifériára szorult, hátrányos helyzetű települések, jelentős mértékű szegénység, nagy munkanélküliség jellemző ebben a térségben.

Az iskola pedagógusaira vár nemcsak az, hogy írni, olvasni, számolni megtanítsák az ide járó kisdiákokat, de az is, hogy

élményeket adjanak nekik, művelődési lehetőséget, és ami talán még nagyobb kihívás: jövőképet.

A román határszélen járunk, Magyarország keleti részén, Debrecentől még tovább, vagy harmincöt kilométerrel. Ide már csak közút jön, ahogy a környék leírásában olvasható: “távol esünk a nagyváros gazdasági és kulturális tereitől“.

Kincs persze itt is van (a gyerekeken túl is): “a nyírségi homok, a bihari öntéstalaj, az érmelléki lösz találkozásánál” fekvő települések lakói (kétezer-ötszáz fő) közül sokan tormát termesztenek – ez a tradicionális helyi termény, és megélhetési forma.

“Van elmaradás az iskolázottságban, de azért egyre nő a nyolc általánost végzettek aránya, és a fiatalok egyre nagyobb része tanul szakmát. Igaz, emiatt erős az elvándorlás is” – mondja az iskolaigazgató. Reménykedésre ad okot, hogy

Bagamér kimondottan fiatalos település: a lakosok negyede 3-17 éves, ami csaknem tíz százalékkal magasabb szám az országos átlagánál

A képzettség javuló mutatóiban a nagyközség intézményének komoly szerepe van. “Nagy a kontraszt a mélyszegénységben élő nagycsaládosok körülményei és az iskolai miliő között” – mondja Markovits Mátyás.

A legjobb érzés olyan helyeken segíteni, ahol valami már elindult, ahol elhivatott emberek már tartanak valahol, nem is akárhol: a legnagyobb hátrányok közepette építgetnek értéket. Jelen esetben nem kisebbet, mint jövőbe vezető utat azoknak, akiknek több reményük van, mint lehetőségük egy jobb, szebb, gazdagabb életre.

Otthon gyakori a túlzsúfoltság, sokszor hiányzik a víz, a villany, időnként még a nyílászárók is. Nem mindenütt van könyv vagy akár íróasztal. A számítógépről nem is beszélve. Ezért itt nekünk kell kivezető utakat mutatni, és mondhatom, hogy a gyermekeink csodákat tudnak átélni, legyen szó akár művészetekről, sportról, nyelvoktatásról vagy informatikáról.

A bagaméri iskola ugyanis művészeti iskola, ami annyit jelent, hogy az alapoktatás mellett nagy hangsúlyt fektetnek a művészeti képzésre. Van itt társastánc-, színjáték- és képzőművészeti oktatás, méghozzá nem csak az itt tanuló százkilencvennégy gyermeknek, de a környékbelieknek is. Így aztán – az igazgató elmondása szerint – megesik, hogy a diákok alig akarnak hazamenni délutánonként…

Ebben talán nem is az a fontos, hogy a gyerekek pontosan megismerjék a polka vagy a szamba alaplépéseit, inkább az, hogy szerepeljenek, színpadra léphessenek. Hogy elhiggyék: ők is kiemelkedőt alkothatnak, és szüleik büszkék lehessenek rájuk. Különösen, mivel az egész tankerületben itt a legmagasabb a halmozottan hátrányos helyzetű tanulók aránya (69,6 százalék), és sok a különleges odafigyelést igénylő kisgyerek.

Ez a dolgunk: esélyt teremteni ezeknek a kicsiknek ebben a változó huszonegyedik században, hogy ez a kis iskola egy sikeres életút kiinduló állomása legyen.

– magyarázza Markovits Mátyás.

És ha már huszonegyedik század: az iskolaépület állapota jelentősen javult az elmúlt években: festettek, bádogos munkákat végeztek, megszüntették a beázást, cserélték a tantermi bútorokat, és még a sportpálya balesetmentessé tételére is maradt energia. Van azonban egy nagy hiányosság: nincs túl jó állapotban az egyetlen, apró vécéblokk, amelybe ráadásul együtt járnak lányok és fiúk: nincs mód a két rész teljes, külön légterű elkülönítésére. “A vécénk tiszta és higiénikus, de ezen az állapoton azért nagyon szeretnénk változtatni” – mondja az igazgató úr.