2017 nyara örökre bevésődött az emlékezetembe. A nyár, amikor fenekestől felfordult minden: leukémiát diagnosztizáltak nálam. 29 éves voltam, aki abban a pillanatban nagyon összetört, de tudtam, hogy fel kell vennem a kesztyűt, és harcolnom kell! A betegség egy megengedőbb változata támadta meg a szervezetemet, de így is rengeteg terápia és gyógyszeres kezelés várt, ami tart a mai napig. A mindennapos fájdalom, rosszullétek és a legyengült immunrendszer miatti állandó megbetegedések rengeteg energiámat elveszik, de ez egy türelemjáték, amiben most nem én diktálom a tempót.
„Amikor végre jobban lettem testileg, lelkileg törtem össze”
A kezelések miatt sok mindent át kellett szervezni az életemben, sokáig nem mehettem közösségbe, így lőttek például a nagy nyári fesztiválozós időszaknak vagy a nyáresti kiülős baráti beszélgetéseknek. Ahogy telt az idő, a kezelések is úgy haladtak, a vérplazmás terápiának köszönhetően pedig napról napra erősödtem, ami végre az eredményeimen is meglátszott. De a fizikai harc mellett van egy másik küzdelem, a belső, lelki vívódás. Mert amikor végre beindult a várva várt javulás, én erre az időre már teljesen elfáradtam… mentálisan. Nem akartam tovább szájmaszkot hordani, ami télen-nyáron idegesített, ráadásul a meleg hónapokban még kényelmetlen is volt. Elegem lett, hogy megbámulnak miatta az emberek, és elfáradtam a mindennapos ízületi fájdalmaktól, elnehezült, állandóan dagadt, vízzel teli térdeimtől és bokáimtól. Voltak időszakok, amikor alig bírtam mozogni, még Hugót, a hároméves szálkás szőrű tacskómat sem tudtam sétálni vinni. Azt hiszem, valahol itt értem el az abszolút mélypontomat.
„Mert számomra Hugó volt, van és lesz a minden”
A családunk rendkívül állatbarát, nem csoda, amióta az eszemet tudom, mindig volt legalább két kutyánk, akik mindig többet jelentettek egy sima házőrzőnél, őket mindig, mindenki családtagnak tekintette és tekinti a mai napig. Soha nem volt kérdés, hogy egyszer nekem is lesz egy saját kiskutyám. És lett is, Hugó, a már hároméves szálkás szőrű tacskóm. Annak ellenére, hogy mindig kutyák közt voltam, nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz az első fél évünk. A napirend kialakítása, a sétaidőpontok betartása, a szobatisztaságra nevelés nem volt leányálom, de utólag visszagondolva sem csinálnám másképp. Ma már ő a legfőbb támaszom, a cinkostársam, a terapeutám, a legféltettebb titkaim őrzője és a személyi edzőm is. Nincs nap, amikor ne csalna mosolyt az arcomra, és ezekért az élményekért örökre hálás leszek neki, ahogy azért is, amit az elmúlt időszakban végigcsinált velem.
Jóban-rosszban, mindig együtt!
„A család és a barátok mellett Hugó az, aki tartja bennem a lelket”
A betegség alatt voltak időszakok, amikor elmaradtak a közös programok, a játékok és sétálások, de mindennek ellenére ő türelmesen várt, és amikor csak lehetett, ott ült az ágyamnál, ami nagyon sok erőt adott. Aztán ahogy erősödtem, úgy tértünk vissza a mi kis megszokott életünkhöz. Bevallom, ha ő nem lett volna, talán még mindig a lakásban gubbasztok a négy fal között, és nyalogatom a sebeimet. De ő ezt nem hagyta annyiban. Többször böködött, hozta a vezetőjét, diszkréten jelezve, hogy menjünk egy kört. Jót tett, hogy kimozdított. Jót tett a testemnek és a lelkemnek is.
Mi egy óriási, összetartó család vagyunk!
Állatbarát családban nőttem fel, ahol a kutyák családtagoknak számítanak. Máshogy nem is nevelhettem volna Hugót, mint így. Igazi, megrendíthetetlen szövetség a miénk, egy olyan bivalyerős kapocs, amit csak az ért meg, akinek van egy hasonló társa. Hugó végigkísér ezen az embert próbáló, kihívásokkal, gyógyszerekkel, orvosokkal, kórházakkal, fájdalommal és lemondásokkal teli nehéz utamon, és segíti a gyógyulásomat sok pozitív energiával, humorral és szeretettel. Nem is kívánhatnék jobb társat, rendkívül szerencsés vagyok, hogy felnevelhettem!
Nekem a családom részét képezik a szüleim, a bátyám, Hugó és a barátaim, akik nélkül biztosan nem értem volna el a jelenlegi állapotomat. Mélyről indultam, éppen ezért hálás vagyok, hogy ott voltak velem a legnehezebb időszakokban, hogy támogattak a kórházban, a kezelések alatt és otthon, a lábadozás időszakában is, ki-ki a maga módján: humorral, gondoskodással és feltétel nélküli szeretettel. Nem hiszem, hanem tudom, hogy ilyen erős háttérrel a teljes gyógyulást is elérhetem!