A magunkról alkotott képre, a határaink átlépésére, az emberi kapcsolatainkra és a világhoz való viszonyunkra óriási hatással van a család, amiben felnőttünk. A legtöbbször akkor jövünk rá, milyen érték a család, amikor senki másra nem számíthatunk, csak a szüleinkre és a testvéreinkre. Az elmúlt 36 év alatt én is a vészhelyzetekben tanultam meg, mit jelent az, hogy van családom, amikor megmentettek – sokszor önmagamtól.
Égszakadás, földindulás
Tény, túl sok emlékem nincs életem első 2 évéről, egyre azonban kristálytisztán emlékszem: a félelemre, amit a nyári viharok közben éreztem. A villámlás és dörgés mindennél jobban megijesztett, volt azonban egy pont, ahonnan többé már nem féltem, és ezt a szüleimnek köszönhetem. Építettek nekem egy búvóhelyet, létrehoztak egy burkot, olyat, amilyen senki másnak nem volt: amikor csak tehették, mindketten körülöleltek, így nem volt az a mennyei dörgedelem, ami áthatolt volna ezen a burkon. Gyerekként pontosan erre a biztonságra volt szükségem, amivel akkor úgy éreztem, szó szerint az életemet mentették meg.
Elveszve a játszótéren
Mivel kiskoromban csendes, de örökmozgó voltam, nagy terhet jelentett, ha egy helyben kellett maradnom. Éppen ezért a játszótér volt az én terepem, ahol kedvemre szaladgálhattam, hintázhattam, és felmászhattam a legmagasabb pontokra. A fogócska, meg a bújócska is a favoritjaim közé tartozott, de egy alkalommal sikerült úgy elbújnom, hogy senki nem talált meg. Akkor kezdtem el aggódni, amikor már sötétedett, és egyik társam hangját sem hallottam: kétségkívül én nyertem meg a játékot, de valójában azt sem tudtam, hogy merre vagyok. Elindultam, de mint később kiderült, csak még messzebb mentem a játszótértől, és már sötét volt, amikor meghallottam a szüleim hangját, ahogy keresnek. Semminek nem örültem még úgy addigi 5 évem során, mint a szüleim hangjának, amint a nevemet kiáltják.
Uralom a homokozó fölött
Kétnyelvű óvodába jártam, ahol a más-más nyelvet beszélő csoportokat hermetikusan elszeparálták egymástól – kivételt ez alól egyedül a közös játszótér képezett. Vagyis nem a klasszikus értelemben vett multikulti óvodáról volt szó, így a két csoport között néha igen komoly feszültségek uralkodtak, amit egy műanyag játék lapát birtoklása, a homokozó fölötti uralom vagy a hinta használata is kiválthatott. A magam részéről igyekeztem kerülni a konfliktusokat, de aki kötekedni akart, nyilván megtalált. Miután úgy éreztem, hogy az óvodai tartózkodásomat sötét fellegek árnyékolják be, és már szabályosan sírtam, amikor óvodába kellett mennem, elmondtam a szüleimnek, akik nemcsak az én, de a csoporttársaim mindennapjait is újra élhetővé tették: közös beszélgetést kezdeményeztek az óvónőkkel és a másik csoport szüleivel, ami után megszűnt a terror, és az egyik barátom, akivel a mai napig tartjuk a kapcsolatot, az addig ellenségnek tekintett csapatból került ki.
Baromfiért jó osztályzat
Az iskolában jó tanuló voltam, leginkább csak ötösöket kaptam, és jellemzően én voltam az osztályelső. Ahogy azonban közeledtem a pályaválasztás évéhez, történelemből elkezdtek becsúszni a hármasok, éppen a legkritikusabb időszakban. A szüleim először velem ültek le beszélni, amikor nagy noszogatások után elmeséltem nekik, hogy az új történelemtanár nem a tudást osztályozza, hanem azt, hogy ki hoz neki kávét a szünetben, és – vidéki lévén – melyik szülő hány baromfival lepi meg. Az ominózus óvodai eset után tudtam, hogy mi következik, azonban féltem, nehogy rosszabb legyen a helyzet. De a szüleim ismét rendet tettek a rendszerben, és a tanár, habár kénytelen-kelletlen, a tudást vette alapul az osztályozásnál, így a tovább tanulásom sem került veszélybe; így, utólag látom csak, hogy ennek mekkora jelentősége volt.
Édesanyám életmentő reflexe
Már gyerekkoromban is imádtam az állatokat, így mindig volt kutyák és macskánk is. Egy alkalommal azonban Morzsi, a 2 éves fajtatiszta játszótéri kutyám elszökött, én pedig a konyha küszöbén guggolva, a látóhatárt kémlelve vártam vissza. Előttem ült a nagybátyám vadászkutyája, Ali, akit évek óta ismertem, de még soha nem kerültem vele szemtől szembe, így a várakozás közben elkezdtem tanulmányozni az orrát. Elég közel hajoltam, amikor Ali egy rövid morgást követően felém harapott: valószínűleg támadásnak vélte a hosszas fixírozást, és a harapásától egyedül édesanyám gyors reflexe mentett meg, aki az utolsó pillanatban rántott el a kutya elől.
Amikor a barátok cserben hagynak
Vidékiként a fővárosba költözve viszonylag sok helyen éltem, mivel gyakran kellett költöznöm, amikor a tulajdonos eladta az addig otthonomnak tekintett albérletet. Aki költözött már, tudja, hogy milyen feszültséggel jár találni egy számodra megfelelő, és kifizethető lakást, de a költözés leszervezése sem egy leányálom. Egy alkalommal több barátom is megígérte, hogy jön, és segít költözni, az egyik kisteherautót is szerzett, így viszonylag nyugodt voltam – egészen a költözés előtti napig, amikor az illetőt sehogy nem tudtam elérni. Másnap végül a szüleim jöttek fel vidékről, akik a föld alól valahogy előkerítettek egy ismerőst, akinek volt olyan autója, amibe mindenem belefért. Elképzelni nem tudom, miként oldottam volna meg a családom nélkül a helyzetet néhány órával a kiköltözésem előtt.
Nagymamám gyógyírja összetört szívre
Mindenkinek voltak már szerelmi csalódásai, amikor rendszerint semmi sem segít, csak az idő, ami persze ilyenkor lassított tempóban halad. Ha az ember szíve sajog, az okos jó tanácsok mit sem érnek, el sem jutnak a címzettig, így jóformán nincs senki és semmi, ami enyhíthetné a kínt. Az nagymamám azonban ennek is a mestere: a vőlegényemmel való szakítás után, amikor már épp kezdtem azt érezni, hogy a világ összedőlt, és a romok között nem találom a helyem, befizetett kettőnket egy hosszú hétvégére egy aprócska, de annál szebb faluba. Természetesen, semmi kedvem nem volt menni, de a nagyim hajthatatlan volt, aminek végül meglett az eredménye: a környezetváltozás hatására a sebeim elkezdtek begyógyulni, és bár időbe telt, mire ismét jóléreztem magam, sokat segített, hogy a családom mellettem állt.
Pénz nélkül külföldön
Szeretek új kultúrákat, országokat megismerni, és vallom, hogy a pénz nem lehet akadály, hiszen olcsón is lehet szállást találni. Sokszor indultam már neki úgy egy útnak, hogy nem feltétlen volt meg, hol is fogok lakni, de mivel könnyen teremtek kapcsolatot, és sikerült segítőkész emberekkel találkoznom, ez nem is okozott problémát. Egyszer azonban ellopták a táskámat, és kint ragadtam Angliában egyetlen fillér, azaz cent nélkül. Nagy szerencsém volt, hogy a telefonomat a zsebemben hordtam, így haza tudtam telefonálni az édesapámnak, aki a sokkból eszmélve felült az első repülőre – úgy, hogy előtte még soha nem utazott repülőn –, és kijött hozzám, hogy hazavigyen. Életemben nem éreztem magam még olyan egyedül – azután pedig olyan biztonságban, amikor megláttam az apukámat.
Egyedül az országúton
Szeretek vezetni, mert szabadságot, önállóságot jelent számomra. Előfordul, hogy különösebb útiterv nélkül beülök a kocsiba, és megyek, amerre kanyarodik az út. 4 éve nyáron is volt egy ilyen pillanatom, és elhatároztam, hogy a naplementét egy igazán szép helyről nézem meg. Beültem a kocsiba, és nekivágtam az útnak, ami azért körülbelül megvolt a fejemben. 1 órája voltam úton, amikor egy pukkanás után konstatáltam, hogy defektet kaptam. Mivel az autómentő egy vagyonba került – ami épp nem állt a rendelkezésemre –, kénytelen voltam felhívni a családomat, pontosabban a testvéremet, hogy jöjjön értem, máskülönben az országúton nézhetem még a napfelkeltét is. Nem mondom, hogy kitörő lelkesedéssel, de a nővérem kocsiba pattant, és kimenekített egy olyan helyzetből, amiből egyedül nem tudtam volna kikecmeregni.
A bennem élő bíráló
Azt hiszem, a legtöbb harcomat magammal vívtam, és vívom a mai napig. A legtöbbünk átélte már milyen az, amikor kételkedünk magunkban, amikor nem merünk új dolgokba belevágni, mert azt hisszük, nem vagyunk rá képesek. Volt egy időszak, amikor híján voltam az önbizalomnak, a barátaimnak is megvolt a saját maguk gondja, így támogatást csak a családomtól remélhettem. A családom akkor is mellettem állt, és biztatott, amikor nem hittem magamban, és egyedül nekik köszönhetem, hogy ma sikeres embernek mondhatom magam.