Az SOS Gyermekfalvak egyik nevelőszülője vagy évek óta. Hogyan lettél nevelőanyuka?
A pszichológusok úgy tartják, aki nevelőszülőnek jelentkezik, annak a múltjában általában van valami, ami elindítja ezen az úton. Én nem tudok ilyen magyarázattal szolgálni, annyit tudok, hogy mindig is akartam ezt. Már gimnazista koromban azon gondolkodtam, hogy egyszer biztosan örökbefogadok. Akkor, fiatalon úgy képzeltem, hogy lesz majd saját családom is mellette.
Ahogy telt-múlt az idő, újra és újra előkerült az örökbefogadás lehetősége, ám valahányszor a végére akartam járni, falakba ütköztem, csak rossz tapasztalatokról és élményekről hallottam. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor mindig megjelent valaki az életemben, aki a nevelőszülőséget „reklámozta”, csupa jót és szépet hallottam. Az utolsó lökést egy páciensem adta, aki nevelőszülői tanácsadóként dolgozik. Megemlítettem neki, hogy foglalkoztat a dolog, mire ő másnap már hozta is a papírokat. Javasolta, hogy végezzem el a képzést, az ugyanis még nem kötelez semmire. Mondanom sem kell, nem bántam meg, sőt életem egyik legjobb döntése volt.
Mikor érkezett hozzád az első kisgyermek?
2015 karácsonyán, egészen pontosan december 23-án hozták el hozzám a négyéves Katát. (Az ő védelmében keresztnevét megváltoztattuk – A szerk.) Persze a hír hallatán bepánikoltam, volt húsz percem előkészülni az új jövevényre. Nem tudtam, mihez kapjak, és mivel nem volt jobb ötletem, hát felporszívóztam. Ma már nevetve emlegetem ezt a vicces reakciót. Aztán megérkeztek a hivatal munkatársai és a cserfes Kata, amint belépett, azonnal dumálni kezdett, mindent megnézett, megtapogatott. Pont erre volt szükségem, hogy a dermetségből feloldódjak. Csak később, ahogy egyre jobban megismertük egymást, értettem meg, hogy ő is pont úgy izgult, mint én, csak ő a csacsogással leplezte.
Gyerekek néznek be a folyosóról a konyhába vacsora előtt az SOS Gyermekfalu Magyarországi Alapítványának kecskeméti gyermekfalujában (fotó: MTI/Ujvári Sándor)
Nagyon boldogok voltunk, Kata elképesztően pozitív energiát hozott magával – és a karácsony is örökre emlékezetes marad. Egy plüssön és a ruháin kívül nem volt semmije, én sem tudtam készülni, hiszen fogalmam nem volt, hogy ki kerül majd hozzám: fiú, kislány, tini vagy óvodás? Nem volt jobb ötletem, körbetelefonáltam, és kértem az ismerőseimet, hogy ha tudnak, adjanak olyan ruhákat, játékokat, amiknek egy négyéves kislány örülne. Rengeteg holmi jött össze, köztük egy karúszó, ami felért egy csodával. „Honnan tudták, hogy nekem pont erre van szükségem?” – kérdezte Kata. Nagyon cuki volt.
Kata miért került be a nevelőszülői hálózatba?
Az édesapja börtönben volt, az édesanyja pedig külföldön dolgozott, nem tudott gondoskodni a kislányról, ezért került hozzám.
Milyen a közös életetek Katával?
Pont úgy élünk, mint bármelyik család – ahol az evált apuka kéthetente látogatja a gyermekét, csak esetünkben az édesanya jön látogatóba. Sajnos ez a helyzet törvényszerűen magával hozza, hogy én vagyok a „rossz rendőr”, hiszen a hétköznapok feladatai, a következetesség, a szigor rám hárul, anyukájából csak a móka és a kacagás jut. Kata azonban nagyon okos kislány, mindent meg tudunk beszélni. Sőt az édesanyja is abszolút elfogadott engem, és én is őt. Fontos, hogy Kata lássa, aki szereti őt, azok jól megvannak együtt. Ami egy picit megzavarja a képet, hogy édesapját idén kiengedték a börtönből, és még egyetlen egyszer nem találkoztak. Ez most egy nehéz élethelyzet.
Nem Kata az egyetlen kisgyerek, akit neveltél.
2017-ben került hozzám a tizenhat éves Enikő, aki másfél évig volt velünk. Komoly traumákkal került már hozzám, a pszichológus szerint teljesen széttört a személyisége. Gyerekként örök riadókészültségben kellett élnie, soha nem tudhatta biztosan, hogy pofont kap-e vagy ölelést. Rengeteg volt benne a düh, az agresszió, miközben Katával könnyen megtalálta a közös hangot.
Miközben értettem, hogy milyen borzasztó a múltja, nem volt könnyű együtt élni vele. Lázadt, a szabadságát követelte, ám lélekben egy törékeny gyerek maradt. Nehezen lehetett kezelni, az érettségin is alig tudtuk keresztül tolni, pedig nagyon okos lány. Őszintén bevallom, nagyon sok szorongást és fejtörést okozott nekem, hiszen a helyzet engem is megviselt.
Gyerekek társasjátékoznak az SOS Gyermekfalu Magyarországi Alapítványának kecskeméti gyermekfalujában (fotó: MTI/Ujvári Sándor)
Amikor elérte a nagykorúságot, el kellett dönteni, hogyan és merre tovább: marad nálam vagy utógondozói lakásotthonba költözik. Az állam huszonkét éves korukig gondoskodik a fiatalokról, kapnak anyagi támogatást, cserébe azonban dolgozniuk vagy tanulniuk kell. Mi az elválás mellett döntöttünk, de tartjuk a kapcsolatot, és rendszeresen találkozunk. Jelenleg párkapcsolatban él, és bízom benne, hogy ez a kapcsolat lesz az, ami őt egyben tartja, ami meggyógyítja. Hiszem, hogy fel tud épülni, meg tud változni, mert okos lány: ha megérti, mi miért történik, úgy változtatni is képes. De mivel sérült lélekkel érkezett, sokszor a legegyértelműbb helyzetekre is kisgyermek módjára reagált. Mondok egy példát. Sokáig nem értette, miért fontos, hogy szóljon, ha a megbeszélt időpontnál később ér haza. Sokáig csak annyit észlelt az egészből, hogy balhé van – miközben ő csak meglátott egy sünit az út szélén, és azt csodálgatta, majd elmerengett egy szép fa láttán – miközben mi idegeskedtünk és a keresésére indultunk. Egy hosszú beszélgetés után értette meg, hogy nincs semmi baj, ha késik, csak szóljon.
Persze ennél voltak jóval nagyobb összetűzéseink, de hatalmas segítség, hogy az SOS gyermekfaluban pszichológus segítségét kérhetem, illetve van lehetőség esetmegbeszélésekre is, ahol a többi, tapasztalt nevelőszülő is tud segíteni. Minden nevelőszülő elviheti a problémáját, amit aztán közösen kielemezünk. Ez hatalmas segítség, pláne nekem, hiszen egyedülálló anyuka vagyok. Elképesztő biztonságot ad a tudat, hogy egy komoly gárda áll mögöttem, akikre mindig számíthatok.
Bele szoktál gondolni abba, hogy Kata esetleg elkerülhet tőled?
Igen, megvan rá az esély. Ha Kata anyukájának körülményei rendeződnek, és szeretné visszakapni a lányát, minden további nélkül megteheti. Volt egy időszak, amikor erősen éreztem, hogy hamarosan vége szakad a mi közös történetünknek. Lélekben felkészültem rá – de, hogy milyen ezt ténylegesen megélni, azt nem tudom. Más nevelőszülőktől tudom, minél kisebb a gyermek, annál erősebb a kötődés, ráadásul a kicsi nem érti, miért szakítják el attól az embertől, akivel neki jó. Nagyon nehéz lehet ezt megélni. Katával kapcsolatban engem csak az nyugtat, hogy tudom, ha visszakerülne az anyukájához, jó helye lenne.
Olvass még a témában!
- „Anya, te nem egy eszköz vagy!” – egyedülálló nevelőszülő 6 gyerekkel
- „Apa, szeretlek téged örökkön-örökké!” – Szabolcs egyedülálló férfiként lett nevelőszülő
- „Karácsonyra kérünk mindig képet, lássuk, hogyan változnak” – ilyen az élet nevelőszülőként