Mindig is azt gondoltam, hazudozni kifejezetten fárasztó lehet. Folyamatosan fejben tartani, hogy kinek mit állítottam valótlanul, engem nagyon összezavarna. Hosszú távon minden szempontból kifizetődőbb őszintének lenni. Persze én sem szeretem, ha a bevételeimről vagy a gyermekáldásról érdeklődnek. De itt már nem is az a kérdés, hogy én miként válaszolok kedvesen, lehetőleg hazugság nélkül, hanem inkább az, ki mennyire lépi át a tapintatlanság határait.
Magam is elhiszem
Ritkán posztolok közösségi portálokon, még ritkábban tálalok fotót a magánéletem bensőséges pillanatairól. Hála az égnek, Zuckerberg kérdése, miszerint mi jár a fejemben, teljességgel hidegen hagy. Ugyanakkor nagyon szívesen nézegetem mások fényképeit. Még akkor is, ha egyértelmű, hogy a megnyilvánulásokból összeállt élet szemenszedett hazugság, vagyis legyek megengedőbb, egy álom. És akkor is, ha ez a fajta leskelődés a kukkolónak káros – hiszen lassan önértékelési zavarai(m) lesznek a rá(m) zúduló tökéletes életektől. Mások által készített, internetről lelopott utazási fotók, egy percig boldognak tűnő, nevető család, új cipő, új kanapé, egy finom süti – csak a receptjét ne kérdezzék.
A közösségi oldalaknak köszönhetően ma már bárkinek lehetősége nyílik rá, hogy kedve szerint polírozza az életét: hogy szürke hétköznapjaitól lelombozva, esténként végigpörgetve virtuális naplóját, megelégedve, reménykedve hajthassa álomra a fejét. Hogy így is lehetne… így is élhetne… és miért ne lehetne… hát majd egyszer, már csak párat kell addig aludni…
Stílusos lódítók nyomában
A nosztalgikus szűrőbe tett családi fotók, a kiszínezett hosszú hétvégés beszámolók, az őszintétlen barátságok, a virtuális lódítások korában szinte már el is tűntek az igazi stílusos hazudozók. Az internetből legalábbis nem látszanak ki. Hogy miért? Mert ők élőben jók. Élőben mesterei a hazudozásnak. Ők a kanyhalók. Jó ideig nem voltam hajlandó kimondani ezt a népi kifejezést, amellyel a gazfickókat, hazudozókat szokás illetni, olyan “szónak lenni alkalmatlan”-nak találtam.
De most, amikor már nagyítóval keressük a stílusos kanyhalókat a világhálón vetítők hatalmas tábora mellett, a szó nálam pozitív jelentésárnyalattal gazdagodott.
Mert ezek a semmirekellők, ha szerencsénk van, nem irritálók, nincsenek hatással az életünkre, maradnak szórakoztatóak, és nem mi leszünk azok, akik miattuk járnak pórul. Bizonyára mindenkinek van egy “külön bejáratú” hazugmondó juhásza, az enyémre én nyaranta találok rá az üdülőfalu kocsmájában. Egy szava sem igaz Bandinak, és én mégis, vagy talán pont ezért, elbűvölve hallgatom. Hazudik a kamaszkoráról, a vallásáról, a szenvedélybetegségeiről, az iskolai végzettségéről, a munkájáról. Egyszer azon kaptam, hogy még az apját is letagadta. Talált magának rögtön egy másikat is, egy olyat, akire büszkébb lehet.
Azt se bánta, hogy ezáltal a kedves mamát hozza hírbe ott a kocsmában… De hát az “új” papa olyan szépen harmonikázik, ahogy az igazi sose fog – “ugye ti is látjátok, hogy tőle örököltem a tehetségemet?”.
Bandi és a többiek
“A füllentő ember nem
akar semmi mást, csak
figyelmet, szeretetet,
érdeklődést.
De miért hazudik Bandi és az összes többi, hozzá hasonló szélhámos? Hogy érdekesebbnek tűnjön. Az ilyen ember nem akar semmi mást, csak figyelmet, szeretetet, érdeklődést – és ezt akár minden érdektől mentesnek is nevezhetnénk. Lehetne elemezni, hogy vajon Bandi miért nem mond egyetlen őszinte mondatot sem, hivatkozhatnánk megboldogult gyerekkorára, de azt hiszem, teljesen feleslegesen. A lényeg, bármilyen furcsa, az őszintesége. Ő őszintén hazudik. Nem sunyin.
Céltalanul, de tudatában. És én ezt tiszteletben tartom. Még soha nem mertem helyzetbe hozni őt. Visszakérdezni, megzavarni – hát hogy jövök én ehhez? Én se örülnék…
Bandit persze most úgy képzeljük, hogy ő a falusi kocsma betyárja, régi vágású fazon, vidékre kell menni, hogy ilyet lássunk, tán bekecse is van a nagy mesemondónak. Holott Bandik a városban is akadnak, családi barátok, ismerősök, kollégák. Bandik, akik azt állítják, hogy Amerikában van cipőboltláncuk, hogy már gyerekkorukban átestek egy kábítószer-túladagoláson – ezért aztán nekik te el ne mondd, miről szól az élet. Bandik, akikről tudod, hogy iskolát csak kívülről láttak, de ők állítják, hogy művészettörténész-diplomájuk (is) van. És én továbbra sem kérdezek. Sőt! Többen is ámulva hallgatjuk a meséket, kissé pirulva, szégyenkezve. Ez Bandi és a többiek szerencséje. Hogy ennyi tapintatos emberrel vannak körülvéve. Vagyis inkább gyávával. Akik képtelenek elkiáltani magukat: de hisz nincs is ruha a császáron!
Nincs is rajta semmi!
Talán ha Bandi egyszer engem is beleszőne a történeteibe, és a kocsmatöltelékeknek azt találná elmesélni, hogy én vagyok annak a linkóci fiának az anyja, csak inkább a nagyvárosban próbáltam szerencsét, vagy Másikbandi azt állítaná, hogy együtt kezdtük az egyetemet, de hiába segített, nekem csak nem sikerült…
Nos, talán akkor másképp állnék a kérdéshez. De addig hagyom őket az álomvilágukban. Ők legalább nem az interneten traktálnak vele. Nem jönnek be a monitoromon keresztül az ágyamba, hanem én megyek helybe – a fonóba a meséért.
Cikkünk a Nők Lapja Psziché korábbi számában jelent meg.
Már kapható a magazin legfrissebb száma.
A tartalomból:
- Robotként élünk? – Beszélgetés Belső Nórával és Kamarás Ivánnal
- Agy kontra szív
- Kipróbáltuk a rajzmeditációt
- Mosollyal az elfogadásért
- Pszichológusból filmsztár – Natalie Portman
- Orgazmuslabor a padláson
- Miért lódítanak a tinédzserek?
- Békésen világra jönni
Ha szeretnél előfizetni a magazinra, itt megteheted!