A népi, hagyományos játékok világa hihetetlenül gazdag és érdekes. Ezeket pedig nemcsak dédszüleink, nagyszüleink és szüleink gyermekkori történeteiből ismerhetjük, hiszen nagyon sok olyan játék van, amik a mi fiatalságunknak is fontos részei voltak, a mai napig fennmaradtak, amiket még a mostani gyerekek is ismernek. És persze korábban sem csak bizonyos szabályokat követve lehetett játszani, a lehetőségeknek csak a gyerekek kreativitása és fantáziája szabhatott határt, még az sem jelentett akadályt, hogy a játék- és sportszer-gyártók nem öntötték tonnaszám a termékeket, és a gyerekeknek maguknak, vagy a családtagok segítségével kellett korcsolyát, szánt, babát, építőkockát, kiskocsit, csúzlit vagy kardot készíteni.
A gyerekek által régen játszott játékok között voltak bőven olyanok, amelyeket a felnőttek a sérülés veszélye miatt nem annyira kedveltek Ilyen volt például az, amikor a gyerekek lovacskázás címén egymás nyakába ültek, és a cél az volt, hogy az egyik lovas a másik lovast lerántsa a nyeregből. Megvolt a maga kockázata az olyan sportjátékoknak is mint a gólyázás vagy fecskézés. Ezt két vagy több fiú játszotta, és mindenkinek volt egy legalább egyméteres botja, a szabály pedig az volt, hogy miután a vezér feldobta a botját, a többiek kb. 20–30 méter távolságból megpróbálták dobásokkal a repülő botot eltalálni.
Fotó: Fortepan / Schmidt Albin
De a princezést vagy pincikézést sem nézték jó szemmel a felnőttek. Ehhez a játékhoz két bot kellett: egy rövid, hegyes végű bot, amit kis mélyedésbe helyeztek úgy, hogy egyik vége kilátszódjon a mélységből, és egy másik, hosszabb, amivel erre rá kellett ütni. Az így felrepülő kis botocskát úgy kellett eltalálni, hogy minél messzebb repüljön, és értelemszerűen a legmesszebb repülő bot elütője lett a győztes. Talán nem kell ecsetelni, hogy miért gondolhatták azt egyes szülők, hogy ez veszélyes elfoglaltság. Hasonló játék volt a prücskölés, aminek a lényege a következő: egy, a földbe függőlegesen állított dorong felső, szabad végére egy deszkalapot vagy széles, lapos husángot helyeztek, ennek egyik végére pedig egy faragott fakúpocska vagy kis fapecek került. A röptető kemény kis rúddal vagy lécdarabbal a keresztbe fektetett léc üres végére rácsapott, a többiek pedig igyekeztek elkapni a prücsköt. Akinek ez sikerült, az lett a következő röptető.
De voltak még más ütögetős játékok is, ilyen volt például a mancsozás. A mancs ebben az esetben egy ököl nagyságú fagolyó volt, amit egy ütőfával kellett eltalálni. A játékhoz két csapat kellett: egyik volt az ütő, a másik a kapó csapat. Hasonló játék a karikázás is, ebben az esetben is két csapat volt, az egyik csapat tagja elütötte a karikát, a másik csapat igyekezett azt bottal megállítani, majd visszaütni arról a pontról, ahol elkapták. A cél az volt, hogy az ellenfelet a falu végéig kiszorítsák. És nem szabad megfeledkezni az egyik legismertebb ütős csapatjátékról, ez a méta. Ez egy görög-római eredetű játék, és szinte mindenhol ismert valamilyen formában, a krikett és a baseball is métaszerű játék többek között. Magát a métát két, tíz-tizenöt főből álló, ütőkkel felszerelkezett csapat játssza és számtalan különféle változata ismert, ilyen például a várméta (várasdi), a körméta és a futóméta (népi nevei longa méta, hosszú méta, kifutós, szaladós méta).
Fotó: Fortepan / Plesovszki Ákos
Persze volt olyan játék is, amire nem volt szükség semmi másra, csak egy bicskára, ami régen majdnem minden fiúnak és férfinak ott lapult a zsebében. A legegyszerűbb módja a közös unaloműzésnek az volt, hogy a bicskát úgy kell ledobni, hogy hegyével beálljon a földbe. De persze lehetett trükközni is, volt, hogy megpörgetve dobták a bicskát, vagy éppen ökölbe szorított kezükről, kézhátukról, szájukból, fejükről ejtették le. És persze ezzel is lehetett földfoglalást játszani, mindössze ki kellett jelölni egy saját játékteret, amit mindenki annak megfelelően bővíthetett, hogy milyen messzire tudta dobni a bicskát. Ha valakinek a földjét teljesen elfoglalták, az értelemszerűen kiesett a játékból.
A bicskázásnál jóval ártatlanabb játék volt a golyózás vagy a gombozás. Ennek egyik fajtája a következőképpen zajlott: egy kis lyukat ástak a földbe, és a sorsolással megállapított sorrendben a lyuk felé dobtak egy-egy gombot, akié a legközelebb került a lyukhoz, elkezdhette a pöckölést. A lyuktól legtávolabb lévőtől kezdve sorban mindegyik gomb pöckölt egyet: amelyik a lyukba esett, az az övé. Ha kívül maradt a gomb, akkor a második legügyesebb játékos folytatta. Amikor minden gombot a lyukba pöcköltek, újra dobhattak.
Voltak természetesen olyan játékok is, amiket inkább lányok játszottak, ilyen volt a páros szökellő, amikor ketten kezüket keresztbe összefogják, és szökdelve, énekelve haladnak előre. A páros forgó is eredetileg szintén lányok játéka, de aztán elterjedt a viseletet már nem hordó iskolás gyerekek körében, akik csupán a forgás kedvéért játsszák, olvasható egy néprajzi gyűjtésben. Fiúk és lányok körében is népszerűek voltak az elkapós, kidobós játékok. Az egyik legáltalánosabban ismert elkapós játék a cicázás volt, amit vagy hárman vagy többen játszottak, a lényege pedig a következő volt: a körben állók egymásnak dobálták a labdát, a középen álló cica pedig igyekezett azt elkapni, ha ez sikerült neki, akkor helyet cserélt azzal, aki dobta a labdát.
Ilyen és ehhez hasonló játékokat ma is játszanak a gyerekek, ahogyan az ugróiskola, vagy ahogy régen hívták, az ickázás vagy sántika sem ment ki a divatból. Az ugróiskolát rengeteg formában fel lehetett rajzolni, népszerű volt például a csiga alakú, illetve a templomok alaprajzát idéző ugróiskola. Persze nemcsak a felrajzolt mintákban, hanem a szabályokban is volt eltérés. A csigavonalú pályán kívülről befelé végig kellett fél lábon ugrálni, majd miután a játékos középen megpihent és visszaugrált, hátat fordítva a csigának kavicsot kellett dobni, és amelyik mezőbe az esett, az az ő háza lett, ahová ezután más nem ugorhatott.
Fotó: Keystone Features/Getty Images
A cikk a Bayer Hungária Kft. megrendelésére készült.