Váncsa István szakácskönyve

nlc | 2004. Január 22.
Váncsa István szakácskönyve harminc évig készült, ennyi ideje gyûjtögeti a szerzõ az ízlése szerinti recepteket, s végül ezek közül választotta ki ezeregy különleges, kivételesen finom étel leírását, a gyûjtemény legjavát.




A könyv emellett a konyhaművészetre vonatkozó ismeretek gazdag tárháza, s ráadásul nemcsak tanulságos, hanem rendkívül mulattató is. Olvashatunk benne olyasmiről, mint hogy mi köze van a magyar lakodalmas birkának Belső-Ázsiához, a töltött káposztának Perzsiához; hogyan kapcsolódik össze a levesfőzés a hadművészettel; ki volt Prométheusz, és egészen pontosan mennyire cselekedett alkohol befolyása alatt akkor, amikor hazavitte a tüzet.

Szó esik a könyvben a világegyetem létezését meghatározó fizikai állandók és a marhafarok különös, misztikus kapcsolatáról, a rákok víz alatti hetvenkedésének matematikai vonatkozásait leíró Rayleigh-Plesset típusú egyenletekről, a norvég kormány halfőzési szokásairól, a marsala történetéről és fajtáiról, a polip hátborzongatóan fejlett intelligenciájáról, de mindenekelőtt a konyhaművészet filozófiai, irodalmi, képzőművészeti és vallástörténeti hátteréről, meg arról is, hogy hogyan igyunk madeirát. Komoly, elmélyült gondolkodású ínyencekhez szól ez a különleges mű, amely szakácskönyvnek nélkülözhetetlen, olvasmánynak pedig roppant szórakoztató.


Ízelítőül egy tréfásabb az 1001 recept közül:

GUACAMOLE
Avokadóhús, finomra vágott zöld chili, fokhagyma, citromlé

Alapvető jelentőségű táplálék, részint a szegény mexikóiak, részint az egészségmániás és gazdag európaiak fogyasztják; állítólag csökkenti a koleszterinszintet, regenerálja az érfalakat, elmulasztja a szürke hályogot, a lúdtalpat és az impotenciát, továbbá a tőzsdekrach, az autóbaleset és az adóhivatal ellen is védelmet nyújt. Bonyolultságát tekintve a guacamole a zsíros kenyér szintje alatt marad, a guacamole ugyanis, ha szigorúbban nézzük, nem is étel, hanem az avokadó fogyasztásának technikája. Az avokadót úgy esszük, hogy a húsát kikanalazzuk a héjból, összetörjük, beledolgozunk egy jó adag chilit, sózzuk, ennyi. Ehhez képest a guacamole készítésének valóságos iskolái vannak. A legszigorúbban ortodox, fundamentalista irányzat képviselői szerint guacamole csakis Mexikóban készíthető, ugyanis a lényege az avokadó maga, márpedig e célra alkalmas avokadó egyedül Mexikóban terem. Mások azt mondják, hogy ez ugyan igaz, de azért próbálkozzunk, megint mások akként vélekednek, hogy jónak tekinthető minden olyan guacamole, amely a gyümölcs ízét – függetlenül annak származásától – érvényesülni hagyja.

A közvélekedés ezzel szemben afelé tendál, hogy azért a guacamoléba kell egy kis citromlé, korianderzöld, fokhagyma, finomra vágott vöröshagyma, esetleg tejföl, netán római kömény, de csak egy leheletnyi, aztán semmi más.
Végezetül vannak az újhullámos, neobarokk-posztmodern őrültek, akik szerint mehet bele szezámmag, savanyított gyömbér, almaborecet, wasabi. Vagy akár brokkoli, majonéz, parmezán, cheddar, curry por, worcester, tequila, Monterey Jack, chorizo, és mindez együtt. Én a magam részéről a puristákhoz állok közelebb, azaz szerintem Isten az avokadót elég jól kitalálta, nem hiányzik abból semmi. Más kérdés, hogy némi erős paprika, fokhagyma és citromlé sohase árt, ezért aztán a guacamole összetétele az én fogalmaim szerint: pépesített avokadóhús, finomra vágott zöld chili, kis fokhagyma, pár csepp citromlé, tortilla chips. Ez így nagyon finom, másrészt meg minden javasasszony, sámán vajákos és csodadoktor szerint roppant egészséges, tehát a guacamole fogyasztása közben az ember büszkén gondol arra, hogy íme, a halhatatlanok ételét fogyasztom, noha ezzel az erővel ehetnék csülköt is.
Exit mobile version