Vérig sértett a párizsi „kereszténygyalázás”? Akkor ezen gondolkodj el, légyszives!

Napról napra dagad az eleve hatalmas botrány a párizsi olimpia megnyitója körül, amelyben drag queenekkel, kékre festett, ágyékkötős, szakállas férfival és egy keresztény jellegű fejdíszt viselő plus size dj-vel gyalázták meg a nyugati világ első számú vallását és annak összes követőit csak azért, hogy a szervezők elfogadásra és egyenlőségre hivatkozva letolják több milliárd ember torkán elfajzott, beteg „woke” ideológiájukat. Céljuk nem más, mint a tisztességes emberek egymás ellen uszítása, a hagyományok lerombolása és az új világrend megteremtése, amelyben nincsenek nemek, Isten, család, csak nihil, káosz, drogok és felelőtlen szex.

Ja, bocsánat, vissza az egész. Most olvasom, hogy az olimpia megnyitója valójában médiatörténeti, sőt, forradalmi pillanat volt, legalábbis, ami a szexuális és egyéb (elnyomott) kisebbségek láthatóságát és reprezentációját illeti. Végre több millió ember láthatta, hogy az idejétmúlt, kizárólag a patriarchátust szolgáló berendezkedésnek és ideológiának igenis van altgernatívája: a szabadság, a sokszínűség, az elfogadás. És mellesleg azt is megmutatták, hogy mekkora buli a drag szubkultúra!

Nagyjából ez a két értelmezése terjed az olimpia megnyitójának; tudjuk jól, hogy a végletek világában élünk, ahol minden vélemény polarizált, de a reakciók még ehhez képest is extrémek. Főleg, hogy a többség – megkockáztatjuk – azt sem tudja, hogy pontosan mi történt, és ez nem az ő hibájuk.

A kérdéses pillanatról – hiszen nem az egész megnyitóról, hanem csak egy párperces részletéről van szó – nagyjából azt tudni, hogy:

• a Szajna egyik hídján felállított kifutón dragbe öltözött modellek pózoltak, buliztak, egy ponton pedig mintha megidézték volna da Vinci Utolsó vacsora című festményét;
• a legtöbben inkább magán az ötleten háborodtak fel, hogy a drag kultúrát megjelenítették egy olyan eseményen, amelynek az egész emberiség egységéről, a nemzeti büszkeségről és a sport méltóságáról kellett volna szólnia;
• közben az interneten elterjedt, hogy az ihletforrás egy másik, a Dionüszosz-kultuszról szóló festmény lehetett, a jelenetnek tehát semmi köze nincs a kereszténységhez;
• a rendező is megerősítette, hogy „ők csak egy nagy, pogány bulit” akartak;
• a szervezők azonban idő közben elnézést kértek, hogy megsértették a keresztény nézőket, azaz mintha elismerték volna, hogy Jézust és tanítványait parodizálták.

Közben persze beszállt mindenki a véleményháborúba Elon Musktól a nyolcfős közönségével az év legszomorúbb demonstrációját levezénylő Andrew Tate-en át a kalocsai érsekig, és persze vizionál itt már mindenki mindent, mintha egy olimpiai megnyitó képes lenne romba dönteni az angolszász-keresztény civilizációt. Egy ponton még az is kiderült, hogy néhány olimpikon aludni sem tud a látvány hatására.

Nézzük át tehát, mi is történt valójában, és próbáljuk meg megfejteni, mit is lehet kezdeni ezzel a helyzettel. Pontosabban azt, hogy van-e egyáltalán helyzet; nekünk ugyanis gyanús, hogy annak ellenére, hogy mindenki erről beszél, nincsen.

Mi történt?

Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy a megnyitó ötletes és kreatív volt, ügyesen vonták be a „játékba” magát a várost és szerencsére mellőzték az erőltetett pátoszt. A kötelező elemek (a felvonulás és a láng eljuttatása az üstig) látványosak voltak és a zenére sem lehetett panasz: Lady Gaga és Celine Dion még hagyján, de a Gojira kőkemény metálja igazi meglepetés volt, egy ponton pedig még Snoop Dogg is feltűnt, igaz, ő csak a lángot vitte. (Meg is telt az internet mémekkel, amelyeken ezzel gyújtja meg a spangliját.)

Ezek a rendezvények persze arról szólnak, hogy a házigazda ország bemutatja történelmét, örökségét, szokásait és azt, hogy hogyan látják magukat; itt jönnek a képbe a színes ruhás, a hagyományos nemi szerepekhez, hogy is mondjuk, mérsékelten ragaszkodó modellek. Igen, modellek: a megnyitó ezen része ugyanis deklaráltan a párizsi divatvilágról szólt, azaz, ha úgy vesszük, egy divatbemutatót láthattunk. Arról nem is beszélve, hogy – és ezt Kiss Ildikó Judit író elemezte egy sokezer megosztásos Facebook-posztban – a megnyitó összes eleméről könnyen kimutatható, hogy nem szimpla „ízléstelenkedés”, hanem tisztelgés az ország történelmének és kultúrájának bizonyos pontjai előtt.

Ez nagyon fontos az értelmezéshez. A „kereszténységgyalázás” egy klasszikus párizsi divatesemény volt, vörös szőnyeggel, vad, csak erre az eseményre tervezett, egyébként hordhatatlan ruhákkal és polgárpukkasztó, dekadens gesztusokkal. Szóval csak a szokásos. A modellek – köztük egy kékre festett, szakállas, idős, duci férfi, és egy kék ruhába és szakrálisnak tűnő fejdíszbe öltöztetett dj-díva – több ponton is összeálltak egy-egy festői kompozícióba; ebből lett másnapra világraszóló botrány. Ezzel együtt is a fő különbség az olimpiai megnyitó ezen része és mondjuk egy Balenciaga-show között lényegében annyi, hogy ezt most százmilliók nézték egyszerre – és a többségnek érthető módon fogalma sem volt, hogy mit lát.

Jó, de most akkor parodizálták Jézust és tanítványait, vagy nem?

Érdekes, hogy milyen parázs vita folyik az interneten arról, hogy Az utolsó vacsorát játszották-e el a dragbe öltözött modellek, vagy – ahogy sokan érvelnek a show védelmében – valójában Jan Harmensz van Biljert holland festő 1635-ös Istenek ünnepe című művének kompozícióját reprodukálták. Mármint ahhoz képest érdekes, hogy milyen könnyen megtalálhatjuk a választ:

A modellek többször is hangsúlyos szerepet kaptak a megnyitón, az esemény kezdete után két órával tűntek fel először, ekkor helyezkedtek olyan pózba, amely da Vinci festményére emlékeztet. Nem idézték meg egyértelműen és szájbarágósan, inkább csak utaltak rá, de ha egymás alá tesszük a klasszikus festményt és a vonatkozó képkockát, egyértelmű a helyzet. Jézust kék palástban ábrázolta da Vinci; ugyanolyan kékben, mint amilyen a középen dj-ző Barbara Butch (aki saját bevallása szerint „szeretetaktivista”) ruhája, sőt, ő még egy glóriaként funkcionáló dizájnerfejdíszt is kapott.

Háromnegyed órával később újra feltűnt a társaság, ekkor bukkant elő egy tálcafedő alól a kékre festett, szakállas férfi is. Ő elvileg Dionüszosz akart lenni, de – ahogy a megnyitóról valamiért kimerítő elemzést készítő Dr. Todd Grande addiktológus fogalmaz – inkább

Ő adott elő egy másfél perces dalt, mögötte dermedten álltak a modellek; ez már valóban van Biljert festményére hajaz, amely műalkotás egyébként eleve nyíltan idézi (és egy kicsit parodizálja) Az utolsó vacsorát. Tehát már csak ezért sem stimmel az az érv, hogy ennek semmi köze da Vincihez és a kereszténységhez.

A szervezőket láthatóan meglepte a tömeges felháborodás. Thomas Jolly koreográfus-rendező egy sajtótájékoztatón elmondta, hogy igenis a Dionüszosz-kultusz járt a fejében a műsor összeállításakor, nem Az utolsó vacsora. Nem mintha számítana: ő egyszerűen boldog, hogy egy olyan köztársaságban élhet, ahol ennek teret adhat az ilyesminek, és ahol számít a szabadság, egyenlőség, testvériség. Anne Descamps, a rendezvény szóvivője később elmondta, hogy nem volt céljuk, hogy bárkit megbántsanak, de „ha így történt, azt nagyon-nagyon sajnáljuk”.

Nagyon úgy tűnik tehát, hogy valóban nem akarták megsérteni a keresztényeket. A koreográfus egyszerűen azt tette, amit mindig tesz, ha ilyen felkérést kap: összehozott egy őrült, vad, polgárpukkasztó show-t, legfeljebb a közönség méretét és érzékenységét nem vette számításba: ő a saját közegéhez szokott, nem ahhoz, hogy az emberiség harmada a festményalakként pózoló transzszexuális és drag modellekről beszél majd. A tankönyvi non-apology is, amit a szervezők közöltek – ez az, amikor az ember úgy kér bocsánatot, hogy közben nem gondolja, hogy bocsánatot kellene kérnie, lásd: ha megbántottalak, akkor sajnálom –, arra utal, hogy nem számoltak ilyesmivel. A szándék azonban nem számít:

Aha, tehát jogos a felháborodás! Tudtam!

Nem feltétlenül jogos. Sőt: ha jogos is, nem feltétlenül baj, hogy most sokan megbántva érzik magukat. És ha baj is, nem biztos, a szervezők dolga ezt helyre tenni; lehet, hogy azoknak kell napirendre térni afelett, hogy változik a világ, akik érinthetetlen szentségként tartanak számon egy-egy híres festményt. Kicsit személyes lesz (bocsánat), de megmagyarázom.

Nem vagyok keresztény, és vallásos sem úgy vagyok, ahogy a most felháborodott emberek (gondolom, hogy) azok, annak ellenére, hogy keményen próbálkozott a környezetem. Például addig járattak hittanra, amíg három tanárt is elfogyasztottam. Mindhármat Márta néninek hívták, hogy ezzel mit akart üzenni az univerzum, azt azóta sem értem. Bár a katolikus karrieremet hat évesen a padból kiesve jelentkező, stréber, bármit bemagoló gyerekként kezdtem, az évek során rájöttem, hogy ez az egész rendszer nekem bűzlik, és a magam béna módján lázadozni kezdtem. Így történt az, hogy a harmadik Márta néni egy ponton félrevont, és azt mondta,

Tizenhárom voltam ekkor. (Márta néni azóta egyébként kitagadta az egyház, egy ideig szektát vezetett, most egy költségvetésipénz-lopó xenofób törpepártot, de ez most mindegy is.) Ezt egyrészt azért mesélem el, hogy illusztráljam, valószínűleg nem én vagyok a legalkalmasabb ember arra, hogy megítéljem, jogos-e a több milliárd keresztény érzékenysége. Ezzel együtt is nehéz mit mondani arra, hogy emberek megsértődnek azon, hogy más emberek nem az ő ízlésviláguknak és erkölcsi iránytűjüknek megfelelően értelmeznek át egy festményt. Abban azért biztos vagyok, hogy

Ítélkezni persze végképp nem szeretnék, úgyhogy inkább elmondom, mi az én kis mentális rutinom (ha úgy tetszik, lelki gyakorlatom) arra, ha találkozom valamivel, ami feszélyez, idegesít, felháborít, vagy zavarba hoz. Ilyenkor három kérdést teszek fel magamban:

• Nehezíti ez most az életem, vagy elvesz tőlem bármi kézzel foghatót?
• Korlátoz ez engem bármiben?
• Megkérdőjelezi az előjogaimat olyan dolgokhoz, amikről eddig úgy tudtam, hogy nekem azok járnak?

Még nem volt olyan helyzet az életemben, amelyben ezekre ne tudtam volna azonnal válaszolni. Ha az első kettőre „nem” a válasz, akkor a zavarom és a felháborodásom üres és félreértelmezett; el kell tehát gondolkodnom azon, valójában mi a bajom. Pláne, ha a harmadikra is nem a válasz. Ha a harmadikra igen a válasz, akkor valószínűleg éppen az a bajom, hogy megkérdőjelezték az előjogaimat, ami nagyon hasznos dolog; ahogy a mai nőjogi és antikapitalista mozgalmak is megmutatják, éppen ideje, hogy módszeresen  megvizsgáljuk a becsontosodott privilégiumok mibenlétét és jogosságát.

Hogy ez most hogy jön ide? Van egy olyan érzésem, hogy akik felháborodtak, azoknak nem az a bajuk, hogy kéttucatnyi őrült francia viccet csinált pár fél évszázados festményből, hanem az, hogy főműsoridőben kellett furcsán kinéző és kérdéses szexuális identitású embereket néznie. A tévénézők előjoga az elmúlt nyolcvan évben – egészen az utóbbi pár évig – az volt, hogy a legszélesebb közízlés szerint kívánatos, menő és szexi embereket nézhessenek a képernyőn. A párizsi olimpiai megnyitó igazi bűne nem az, hogy kigúnyolta a keresztényeket – akik egyébként a mai napig diktálják, hogy miként menjenek a dolgok ezen a kontinensen, szóval valószínűleg túlélik –, hanem az, hogy ezt a privilégiumot megkérdőjelezte, és olyan embereket mutatott a világ legnézettebb műsorában, akik korábban biztos nem fértek volna bele az ilyesmibe.

Ez pedig, bár rendkívül kellemetlen tud lenni, nem tragédia. Sőt, a popkultúra történelme azt mutatja, hogy az emberiség általában jól jön ki az ilyesmiből. Szóval nyugodjon le mindenki. Minden a legnagyobb rendben lesz.