Kelly Rashaw-nál betelt a pohár. Azaz nemcsak nála, de ő volt az, aki nyilvánosan is szavakba öntötte, mennyire zavarja az, hogy a női sportolóknak az olimpián folyamatosan a külsejükkel van elfoglalva a nagyérdemű. Nemtetszésének egy nyílt levélben adott hangot, ahol kiemelte, mire kellene inkább koncentrálni az állandó kritika helyett. Kifakadásában pedig külön részt szentelt azoknak a kanapéhuszároknak, akik csak károgni tudnak.
Női érmesek: Simone Biles, Rebeca Andrade és Jordan Chiles (Fotó: Mike Egerton/PA Images via Getty Images)
Levél a kritikusoknak
„Ha a 2024-es olimpiai játékokon most induló női sportolókról van szó, tudod, mi nem érdekel?
Hogy néz ki a hajuk.
Mennyi a BMI-jük.
Mit viselnek, amikor versenyeznek.
Van-e rajtuk smink.
Milyen hosszú a körmük.
Mennyire tűnnek férfiasnak vagy nőiesnek.
Ezek a legunalmasabb, legérdektelenebb részek mind közül.
Helyette beszéljünk inkább arról, hogy a BMX-ben aranyat nyerő kerékpáros a bátyja számát viselte a mezén, és hogy utána sírva fakadt, mert a férfi ott volt és szurkolt neki annak ellenére, hogy 2020-ban szörnyű balesetet szenvedett, aminek következtében két hónapig kómában volt, és első lett dacára annak, hogy a tokiói játékok elpusztították a lelkét. (A lány súlyos agyrázkódást szenvedett az előző olimpián, és kétséges volt, hogy egyáltalán mer-e újra kerékpárra ülni – a szerk.)
Beszéljünk inkább arról, hogy az olimpia történetének legtöbbször kitüntetett női úszója a második, aki négy egymást követő olimpián megnyerte ugyanazt a versenyszámot (először 15 évesen, nem nagy kunszt).
Beszéljünk inkább arról, hogy a mentális egészségével küszködő tornásznő hogyan dacolt az interneten gyűlölködő kanapéhuszárokkal, minden energiáját arra összpontosítva, hogy jobb legyen, és hogyan küzdötte fel magát egy epikus visszatérésig, hogy ő legyen a legkimagaslóbb amerikai olimpiai tornász.
Beszéljünk inkább arról, hogy a testpozitivitásról és elfogadásról szónokló rögbijátékos hogyan írt történelmet a női hetes rögbiben azáltal, hogy segített megszerezni az első érmüket (és az első érmet egyébként az Egyesült Államoknak rögbiben, 1924 óta).
Beszéljünk inkább arról, hogy az aranyat nyert evezős 14 évesen titokban írt az álmairól a naplójában, és hogy a jegyzetét hét évvel később a haldokló apja adta vissza neki, mintegy emlékeztetőt, hogy még akkor is, amikor ő nem hitt magában, az apja mindig is hitt benne.
Beszéljünk inkább arról a cselgáncsozóról, aki a nők jogainak úttörője volt a sportban, fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy a szoptató sportolók a játékok alatt szállodai szobákat kapjanak, hogy a lányát is magával vihesse az edzésekre, és a magasba tartotta őt, miután elnyerte a bronzérmet.
Beszéljünk inkább arról, hogy egy 55 éves lövész az első női atléta, aki 10 olimpiai játékon indult, ezzel rekordot döntve a sportágában.
Beszéljünk inkább arról, hogy ez az ELSŐ olimpia a történelemben, ahol valódi a nemek közötti egyenlőség – 5250 férfi és 5250 női sportoló versenyez.
Szóval tényleg nem érdekel, hogy néznek ki, mennyi a súlyuk, hogy bikini alsó helyett leggingset viselnek, milyen a hajuk, milyen hosszúak a körmeik, hány évesek vagy illeszkednek-e abba a „formába”, amibe a társadalom szerint kellene.
Mert az egyetlen dolog, amiről érdemes beszélni, az az, hogy ezek a női sportolók abszolút URALJÁK a sportágukat, és bizonyítják, hogy MINDENKI számára van itt hely.
A jövő női.
Egész életükben erre a pillanatra edzettek. Egyszerű emberek, kritizálják azt, amiről semmit sem tudnak. Egyszerű elmék, maradjatok egyszerűek.”
Az eredeti bejegyzést itt tudod megnézni.