Tengerparttól a szabadalomig
A vonalkód története 1948-ban, Amerikában kezdődött, amikor egy philadephiai kereskedő különleges feladat elé állított két egyetemistát: találják ki, hogyan lehetne a fizetési folyamatot felgyorsítani, automatizálni a boltok kasszáinál. Norman Joseph Woodland és Bernard Silver elfogadta a felkérést, aminek alapötletét Woodland a tengerparton találta meg. Történt ugyanis, hogy szüleivel nyaralt, amikor a tengerparton ücsörögve ujjával vonalkákat húzkodott a homokba – és egyszer csak kipattant a nagy ötlet: a Morze-kódok mintájára létre lehetne hozni egy vonalkódot is, ahol a vonalak és az azok közötti szünetek együttesen tárolják az információkat.
Az alapötlet ekkor még egy szemgolyó formájú, több körvonalból álló rendszer volt, amit 1952-ben le is védettek, majd később 15 000 dollárért eladták annak jogait egy akkumulátorokkal foglalkozó cégnek. A jogokat aztán az IBM vásárolta meg, mikor 1960-ban lejártak, és ezt követően tovább alakította az eredeti terveket, amelyek máig az alapját képezik az általunk is ismert vonalkódoknak. Bevezetése persze nem volt azonnali, hát még zökkenőmentes.
Szemgolyótól a téglalapig
A körkörös vonalaknál az okozta az alapvető problémát, hogy az akkori, még túlságosan pontatlan nyomtatási technológiánál a tinta könnyen elmaszatolódott egy ilyen forma kivitelezésénél, s ettől pedig leolvashatatlan lett. Ezzel szemben a horizontális vonalak alkalmasak voltak a nyomtatásra, ezért a 60-as években az IBM – ahol Woodland is dolgozott –, ebbe az irányba fejlesztette tovább az ötletet.
A rendszer kialakításának másik problémáját az jelentette, hogy az 50-es évek elején még nem volt olyan fejlett a lézertechnológia és a számítástechnika, hogy széles körben használható és főként megfizethető rendszert alkossanak, ami alkalmas lehet a vonalkódok leolvasására és az adatok kezelésére. Az ötlet tehát jócskán megelőzte korát, bő 20 évet kellett várni rá, hogy bevezethessék.
A 70-es évek elején egy IBM-nél dolgozó mérnök rájött, hogy a téglalap forma alkalmasabbá tenné a vonalkódot a használatra. Ki is fejlesztettek egy olyan lézeres leolvasót és számítógépet használó rendszert, amely képes volt felismerni a kódot egy, a leolvasó fej előtt elhúzott babzsákról.
1973-ban, az Élelmiszerláncok Országos Szövetsége (National Association of Food Chains) hirdetett pályázatot egységes termékkód kidolgozására. Több cég is indult rajta, köztük az IBM is, a téglalap formájú kódjával, s a szövetség végül ezt választotta ki. Ekkor született meg hivatalosan az Universal Product Code, az UPC, vagyis a vonalkód.
Az első csippantás
Az első vonalkódolvasót szintén az IBM fejlesztette ki és a 3660 Supermarket System névre hallgatott. Az ominózus pillanatra, amikor az első terméket “lecsippantották” a kasszánál, egy Ohio állambeli városban, Troyban került sor. 1974. június 26-án a Marsh’s Supermarket 31 éves pénztárosa, Sharon Buchan sikeresen beszkennelt egy tízes csomag Wrigley’s rágógumit, amit a rendszer felismert, és kiadta az árát: 0,67 $. Ezzel kezdetét vette egy új időszámítás a kereskedelemben.
Mint minden újdonság, ez is számos problémát és kérdést vetett fel. Az alapvető gondot az okozta, hogy egy ilyen rendszer csak akkor tud jól működni, ha a használók száma eléri azt a kritikus szintet, amitől azt lehet mondani, megéri. Drága volt azonban a bolti szkennerek beszerzése és a csomagolások újratervezése és legyártatása úgy, hogy a kicsi vonalkódok jól leolvashatóak legyenek. Jó példa a probléma nagyságára, hogy akkoriban még az amerikai Miller sörgyár is olyan géppel nyomtatta a címkéket üvegeire, ami 1906-ban készült.
Egymásra mutogattak
A kereskedők tehát nem akarták megvenni addig a leolvasókat, amíg a gyártók nem látják el termékeiket a kódokkal, a gyártók viszont nem akartak addig a nyomtatás módjának változtatására költeni, amíg nincs, ami leolvassa a vonalkódokat. Ördögi kör, aminek feszültségét végül a nagykereskedők oldották fel. Néhányan ugyanis rájöttek, egy ilyen rendszer számos területen csökkenteni tudná kiadásaikat, miközben gyorsítaná az értékesítést is, ezek pedig összességében több profitot termelnének, mint amennyibe a berendezések kerülnek. Ez volt az a pont, ahol a kisbolt óriási hátrányba kerültek, hiszen esetükben a költségek jóval nehezebben, lassabban térültek volna meg, mint egy több üzlettel rendelkező hálózatnál.
Az előnyök tehát körvonalazódni látszódtak: pontos és naprakész nyilvántartást tudtak vezetni a készletekről, így egyből látták, mi az, amit ténylegesen eladtak, és mi az, amit esetleg elloptak az üzletből, így még azon is javíthattak, mit hova érdemes tenni, hogy jól látható és így kevésbé ellopható legyen. A pénztárosok esetén is egy csapásra megcsappant a zsebre dolgozások száma, vagyis amikor a termék árát nem ütötték be a kasszába, hanem lazán csak zsebre vágták azt.
Emellett a teljes bolti termékelhelyezést is megreformálta. Megjelentek a polcok szélére felhelyezett árcédulák, feleslegessé vált azokat minden termékre külön ráragasztgatni. Pláne, hogy a 70-es évek Amerikájában elég gyors volt az infláció, így az árak változását is gyorsan át lehetett vezetni a rendszeren és az üzletekben is.
A vonalkódnak köszönhetjük azt is, hogy manapság mindegyikünk pénztárcájában minimum öt hűségkártya lapul. A rendszer folyamatos fejlesztésével ugyanis alkalmassá vált arra, hogy az üzletek adatbázisokat hozzanak létre vásárlóikról, majd szokásaik alapján különböző kedvezményekkel, kuponokkal lepjék meg őket.
A just-in-time gyártásszervezési és készletgazdálkodási rendszer is jóval hatékonyabb lett az eladóktól érkező gyors, pontos és folyamatosan naprakész adatoknak köszönhetően. Az olyan gigaüzletláncok, mint a Wal-Mart is a vonalkódnak köszönhetik, hogy többezernyi különböző termék értékesítését tudják kezelni, és a zsemlétől a csavarhúzóig mindent árulnak, ami létezik.
Lázadás és jövő
A 80-as évekre a vonalkódok oly mértékben elterjedtek, hogy azok a személytelen, globális kapitalizmus első számú szimbólumaivá váltak. Ekkor jött divatba, hogy a “felsőbb hatalom” elleni tiltakozásukat sokan úgy fejezték ki, hogy magukra tetováltattak egy vonalkódot. A lázadó divathullám persze nem sodorta magával a számozott csíkokat, azok gazdasági jelentősége addigra már túlságosan nagyra nőtt ahhoz.
A vonalkódok felett ma is a 70-es években létrejött amerikai GS1 őrködik, ennél a szervezetnél kérhetnek a gyártók termékeiknek egyedi, 12 jegyű kódokat, és ők azok, akik az európai változat, az EAN-13 kiosztását is összehangolják. Japánban is van egy saját rendszer, amit Japanese Article Number, azaz JAN-nak neveznek. A UPC-t, az EAN-t és a JAN-t nevezik együttesen Global Trade Item Numbersnek (GTIN azonosítószámnak). A teljes kép persze ennél is bonyolultabb. Léteznek ettől eltérő kódolások is, és a GS1/EAN rendszernek is számos altípusa használatos. Van, amit raktári rendszereknél használnak, de az sem mindegy, hogy a vonalkód termékegységre vagy gyűjtőegységekre kerülnek fel, ugyanis más lehet a hosszuk. A logisztikai egységek nyomon követésére is külön vonalkódtípus létezik, mint ahogyan a kuponok és a könyvek, kiadványok esetén is.
Mára a vonalkódok új generációi, a 2D-s kódok is elterjedtek, amelyek közül valószínűleg a QR-kódokkal már mindannyian találkoztunk. A négyszögletes formájú kódok a mindennapjainkhoz tartoznak, sőt az sem kizárt, hogy a QR-kódok idővel át is veszik a csíkos téglalapok helyét. Azok ugyanis jóval több karaktert, vagyis számot tudnak tárolni, így adatkapacitásuk jóval nagyobb. Az európai gyártmánykód (EAN), amely gyakorlatilag az amerikai UPC kibővítése, például a kiskereskedelemben legelterjedtebb változatában 13 számot tartalmaz, innen is a neve: EAN-13. Ehhez képest egy méretben ugyanakkora QR-kód több ezer karakterből is állhat. A leolvashatósági kritériumok alapján kisebb méretben is elegendő kinyomtatni a négyszögletes változatot, ami a termékcsomagolások szempontjából sok esetben kulcsfontosságú, gondoljunk csak az olyan kisméretű termékekre, mint egy nyalóka. A sérüléseket jobban tolerálja, tovább marad leolvasható, ami a vonalkóddal szemben nem csak horizontálisan történhet, hanem bármilyen oldalról, irányból.